A megérzés azonban más dolog, az elől nem lehet menekülni. Pár héttel ezelőtt az eszembe jutott egy régi tanárom, pontosabban egy kép ugrott be az ő temetéséről. Az övéről, aki meg sem halt, bár nyílt titok volt a városban, hogy súlyos beteg.
A képet gyorsan elhessegettem magamtól, de pár nap múlva emailben értesítettek arról, hogy a tanárnő aznap reggel elhunyt. Temetése a "látomás" után két héttel volt. A legrosszabb napom volt ez az évben, úgy éreztem, én tehetek arról, hogy ez a nő ötvenhét évesen meghalt, de aztán meggyőztem magam, hogy ez csak üzenet volt, amit félig-meddig meghallottam. De ez sem nyugtatta meg a lelkem, úgy érzem, nem akarom tudni a jövőt...
