Feszültségoldó?

 Szakértők szerint akkor használunk csúnya szavakat, amikor valamilyen frusztráció ér bennünket, vagy ha egy esemény, esetleg egy másik személy bosszúságot, valamilyen kellemetlenséget okoz.

 Egyre gyakrabban lehet viszont találkozni olyan trágárságokkal is, amikor semmiféle frusztráltságról nincs szó, egyszerűen megszokásból, népszerűségvágyból vagy éppen mondandónk nyomósítására használjuk a vulgáris kifejezéseket.

Pszichológusok szerint a káromkodás, a szitkozódás nem más, mint az agresszió egyik megnyilvánulási formája, a verbális agresszió része.

Napjainkban a káromkodás nem csak az érzelmi állapottól függ, hanem a beszélgető-partnertől, szituációtól és az alkalomtól is. Emellett társadalmi funkciót is ellát: a csoportidentitás vagy szolidaritás jele is lehet, és arra is szolgálhat, hogy az erőszakhoz való folyamodás nélkül fejezzen ki agresszivitást.

Alázunk és félemlítünk?

 A káromkodások alapvető tulajdonsága, hogy amennyiben valamelyik embertársunkat illetik, annak legintimebb szféráit - Istenhez fűződő viszonyát, vallási meggyőződését, közeli hozzátartozóit, apját, anyját - támadják, illetve szemérmének, intim testrészeinek a lemeztelenítésével és megsértésével hatnak.

A káromlások jelentős része hatalomgyakorlást célzó, durva manipulációs eszköz a másik emberrel szemben. Az igéket tartalmazó káromlások többnyire felszólító módban állnak, azaz a másik fél akarja megmondani, mit tegyen az illető.

A megalázó, durva és közönséges tevékenységek megtétetésével akarja a káromkodó fél földbe döngölni, lealacsonyítani a számára frusztrációt okozó személyt, illetve értéktelen,felesleges személynek láttatni másokkal is.

A megalázó szitkok hatásmechanizmusára jellemző, hogy bizonyos esetekben lebénítják, befagyasztják a megcélzott fél kommunikációs képességeit, megtörik akaratát.

(A világbajnok bokszoló, Mohammed Ali állítólag már a meccsei előtt győzött durva és meghökkentő szitkaival, megfélemlítő beszédeivel.)

Más esetekben pontosan az a káromlások célja, hogy felhergeljék a hallgatót, s egyfajta előre megkoreografált játszmába, csatába vigyék bele, ahol végül is az győz, aki a legkeményebb és leghangosabb szitkok kimondásával pszichikailag előbb megtöri a másikat.

Ebben jók vagyunk...

Előítéletek, hétköznapi megfigyelések is vannak arra nézve, hogy léteznek úgynevezett káromkodósabb népek, s ezek alapján előkelő helyen áll a magyar".

Ezek a hétköznapi megfigyelések azt is igazolják, hogy az angolhoz vagy a némethez képest a magyar sokkal változatosabb, képiesebb káromkodásokat ismer, de elismerik, hogy az olasz  képes a legkacifántosabb káromkodásokra.

Istenkáromlás tekintetében az élen járunk, míg a lengyelek, az angolok, a franciák, a dánok és a svédek mind tartózkodnak Isten szidalmazásától. A bosnyákoknál  pedig nem az anyát, hanem inkább az apát sértik, mivel erősen patriarchális a társadalom.

A magyarok káromkodásában van valami, ami máshol nem jellemző - ezt egyetlen szóval 'hungaro-pesszimizmus'-nak nevezhetjük.

Kívülállók szemével nézve állandóan panaszkodnak a magyarok. A magas öngyilkossági ráta, az alkoholizmus és ezen belül a magyarokra oly jellemző töményszesz-fogyasztás mellé az erősebb káromkodási hajlam is társul, mint egyfajta önsorsrontó törekvés.

Viccelj, vagy cifrázd!

A káromkodás, a szitkozódás, mások "lebunkózása" érdemben nem segít, a zabolátlanul kifejezett agresszió nem kívánatos, mert csak pillanatnyilag csökkenti a feszültséget.

Nem alkalmas tehát az agresszió levezetésére, csak áthelyezi azt, így lelkileg kóros jelenségnek mondható, ugyanúgy, mint az elfojtás.

Le lehet szokni róla, ha képesek vagyunk kiépíteni én védő mechanizmusokat. Például viccelődünk szitkozódás helyett, vagy másképpen azonosulunk a helyzettel, a lényeg, hogy azt feldolgozhatóvá, elviselhetővé simítsuk.

Régebben a falvakban annak volt becsülete, aki a legjobban cifrázta. Követendő példaként egy csemege:

" Azt a fűzfán fütyülő, jégen kopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztül szűrt sistergő ménkűnek ,hogy az a bányászlámpaképű albán kecskepásztor tegye boldoggá hátulról! "

Évszázadokkal ezelőtt nem csak az egyház, hanem a világi hatóságok is szigorúan ítélték meg a káromkodást. Történeti források sok adatot őriznek a káromkodás büntetéséről, pl. a karcagi ref. egyház anyakönyvéből származik a következő feljegyzés (1745);

"F. Péternek nyelve kivonatván, elmeccetett, azután az akasztófára szegeztetett, végre feje vétetett az Isten ő Felsége ellen való rendkívülvaló sokszori káromkodásáért."

Ha ez a büntetés még ma is élne, vajon hányan szaladgálnánk most fej és nyelv nélkül?