Az ember első társas kapcsolatai ahhoz a személyhez fűződnek, aki csecsemőkorában gondozza, s ez rendszerint az anya. Az a mód, ahogyan a gondozó, az anya a gyermek szükségleteire felel - türelemmel, melegséggel, törődéssel, avagy nyersen, érzéketlenül -, meghatározó jelentőségű a gyermekeknek más emberekkel kialakított viszonya szempontjából.

Ha életének első szakaszában a kisgyermek nem részesül anyai gondozásban, ha keveset foglalkoznak vele, ha nincs állandó személyes kapcsolata egy felnőtt személlyel, akinek beleegyező mosolyát, bátorító biztatását, és még sok megerősítő jelzését kapja és várja, hogy adjon, elvegyen, megszólaljon, akkor a külvilág érdektelenné válik számára, fejlődésének nincs meg a legfőbb, érzelmi mozgatója.

Az anyai gondozás hiánya hatással van az értelmi színvonalra, a képességek kialakulására. A harmonikus fejlődésnek nélkülözhetetlen feltétele a kiegyensúlyozott anya-gyerek viszony!

Az anya és kisgyermek kapcsolatának középpontjában az érzelmi nevelés áll, mely az első érintéssel kezdődik, azzal, hogy az anya szívére öleli az újszülöttet. Az első időszakban nemcsak azt tanulja meg az anya, hogyan kell a kicsinye testi szükségleteiről gondoskodnia, hogyan kell körülötte megszervezni az életet, hanem azt is, hogyan kell értelmeznie és fogadnia a pici jelzéseit. Ebben az időszakban a csecsemő és az anya között valamiféle kommunikáció kezdődik el, ennek a milyensége alakítja a személyiségét, és meghatározza a fejlődését.

A csecsemőnek az anya jelenti a kapcsolatot a külvilággal, és az anyja iránti bizalma, az ún. "ősbizalom" alapozza meg a majdani külvilághoz, a kortársaihoz való kapcsolatát, társadalmi beilleszkedését. A nyitott, befogadó típusú anya és néhány hónapos csemetéje között már kialakul a szeretettel átitatott, meghitt kommunikáció. Azok a kicsik, akiknek édesanyja veszi a jelzéseiket, kiegyensúlyozottabbak, testileg-lelkileg egészségesebbek, szellemileg nyitottabbak és kreatívabbak.

A gyerek a kiegyensúlyozott, szerető, gondoskodó anya-gyerek kapcsolat légkörében azt tanulja meg, hogyan lehet megszólítani a külvilágot, melyből válaszok érkeznek. Hiszen a mama a sírást orvosolja, a mosolyra mosollyal felel, és együtt csacsog gőgicsélő csemetéjével, közben simogat, ringat, ölel és táplál, és eközben a pici is megtanulja azt, hogyan viszonozza az érzelmeket.

Ha a gyermek nem kaptam meg piciny korában az odafigyelést, a szeretetteljes, meleg légkört, akkor nem alakul ki benne az "ősbizalom", kevésbé lesz nyitott, nem tud megfelelően bízni embertársaiban, nehezebben alakít ki párkapcsolatot. A gyermekkorában sérült fiatal felnőtt úgy érzi, hogy ő nem szerethető, és magából is hiányolja a szeretni tudás képességét. Önértékelési zavarokkal küzd, hiányzik belőle az egészséges magabiztosság.

A túl féltő, erőszakosan szerető anya, nem tudja majd elengedni gyermekét felnőtt korában sem, akkor is az ő drága, dédelgetésre szoruló nagyfia vagy nagylánya lesz, aki emiatt nem tud a saját lábára állni, nem tud családod alapítani. Számtalan konfliktus forrása lehet az anyához fűződő kapcsolat, sok házasság ment tönkre már emiatt.

Végső soron az anya-gyerek kapcsolat egy nagyon erős minta, meghatározza, milyen szülőkké válunk. Ha jó ez a példa, akkor segít, de ha nem, akkor nagyon kemény erőfeszítés kell, hogy másmilyenek tudjunk lenni.

"Az emberi személyiség fejlődésének van egy sor korai feltétele, amit a környezetnek meg kell adni ahhoz, hogy a személyiség egészséges módon ki tudjon bontakozni. Ilyen feltétel a csecsemővel való testi kontaktus és érzelemteli foglalkozás, a kommunikáció. A szülői család az, amely ezt nyújtani tudja és szokta is" - mondja Buda Béla, pszichológus. Összefoglalva: ezért olyan fontos az "fránya" anya-gyerek kapcsolat!