Persze ami nekem tenger, az másnak erdei tisztás, vagy éppen a párizsi Luxemburg Park. A zenében ez a fantasztikus, hogy tudniillik a legdemokratikusabb művészeti ág. Hát még a jazz, ami eleve arra van kitalálva, hogy lehessen benne rögtönözni. Vegyünk egy mégoly egyszerű dallamot, dallamtöredéket, aztán szedjük darabjaira, rakjuk össze másként, aztán külön-külön, aztán én így te úgy, aztán majd meglátjuk mi jön ki belőle. A Cumó trió - a 22 éves, már háromszoros versenygyőztes Oláh Cumó Árpád és két társa, az ugyanennyi idős Horváth Plutó József bőgős és a 25 esztendős dobos, Jelinek Emil -, valamint a hozzájuk csatlakozó Babos Gyula mesteri játékossággal produkálta az imént leírt technológiai sorozatot.

Volt ebben valami abszurd, vagyis sajátosan magyar, ahogy ott fenn a színpadon minden különösebb előzmény nélkül megszólalt a zene, a semmiből, ahogy szinte kézzel foghatóvá vált a szépség a tökéletesség, ahogy a harmónia és a diszharmónia mint két testvér varázsolták folyamatosan a közönséget. Igen, képtelenség volt összeegyeztetni a három huszonéves, esetlen, rosszul öltözött zenész látványát azzal az elsöprő erejű tehetséggel, ami minden zenei rezzenésükből áradt.

Ismét leszögezhetjük: ilyen gazdagok vagyunk. Másutt a gaz, nálunk a tehetség nő a szabad ég alatt. S csak örvendezni lehet, hogy ez a három művész már számon van tartva, fel van léptetve, jegyezve van. Kézcsókom a Raiffeisen Banknak, amely szponzorál, meg a szervezőknek - Klasszikus és Jazz Kft., valamint a Páblik Bt. -, miknek révén megadatott a Cumó trió és a közönség találkozása, mintegy tengerpartyn.