Ami a nosztalgiát illeti, a kezdő képsorok 1989 áprilisába kalauzolnak minket, mikor is dúltak a reformkörök, alakultak az egyesületek, meg a különféle gazdasági vállalkozások, Nagy Imre és társai újrateremetése pedig már nem pusztán sokak álma, de megvalósulófélben lévő folyamat volt. Nos a film főszereplői ekkor érettségiztek. Ne gondoljuk, hogy ezek a fiatalok a történelem élvonalában mozogtak volna. Nem, ők a kisbetűs történelmet élték meg, a nagybetűsből pedig annyit, amennyi óhatatlanul átszivárgott: akár egy tv-közvetítés, akár egy rikkancs kiáltozása formájában. Bár lehet, ezt csak mi, mozinézők vettük észre, ők még ennyit sem. Ha ez a film igaz, az igen elszomorító értelmiségi szempontból, akik hajlamosak a világot úgy berendezni, mintha csupa homo politikusz élne benne. S a film elég hitelesnek tűnik, mert ennek az érettségiző osztálynak a szerkezete nagyjából megfelel annak, amit a harmincasokból látunk magunk körül, ha egyáltalán körbe nézünk. Ebben az osztályban van okostojás, van gazember, izomember, van ügyeskedő van gyámoltalan, harcos reformer, buta. Egyszóval olyan ez a társaság mint nagyjából egy érettségiző, kamasz banda általában Magyarországon.

Voltaképp szomorú film ez, mert arról szól, hogy nincs mihez, kihez kapcsolódni, a történelem elzúg fölöttünk, a szerelmek kihűlnek, ami marad, az néhány jó sztori, egy-két beköpés, meg az apró zúzódások sokasága, ami úgy el tud borítani testet-lelket, hogy ki sem látszik már mögüle az ember.