Aranyváros
A film egy skizofrén prosti és egy motoros rendőr szerelméről szól. Cs. Nagy Sándor, a film írója, rendezője szerint „a film főhőse, András olyan karakter, aki sajátos gondolatisága során eljutott arra a pontra, hogy nem tartozhat az emberek közé, és nem tartozhat abba a világba, amely durván ellentmond mindannak, amiről ő azt hiszi, hogy emberi. Szerinte nyilvánvaló, hogy ő nem lehet ember, ezért hagyták itt a földönkívüliek vagy egy másik bolygóról származók. Logikai alapon jutott arra a következtetésre, hogy kell lennie valaminek, ami más. Ezt a hipotézist szeretné egyre konzekvensebben képviselni, miközben beleszeret egy skizofrén nőbe, aki önmagában hordozza a mást, és mindenfajta tudatosság nélkül képes belemászni a saját maga által felépített világba”. A főszerepekben Magusin Annát, Kovács Lajost, Bertók Lajost, Kovácsy Tibort és Rajhona Ádámot láthatjuk. Utóbbi a 33. Filmszemlén ezért a szerepéért nyerte el a legjobb férfi karakteralakításért járó díjat, Durst Györgyöt pedig a produceri díjjal jutalmazták.
Az utolsó blues
Gárdos Péter filmje egyetlen nap alatt játszódik, amikor a harmincöt éves Andris (Kulka János) látszatra idilli élete jóvátehetetlenül kisiklik. Főhősünk boldog családi életet él tanárnő feleségével, Judittal (Fullajtár Andrea) és nyolcéves kisfiukkal, Danival (Mesés Gáspár). Legjobb barátja, Zoli (Rudolf Péter) egyben üzlettársa is, ketten együtt négy virágzó péküzlet tulajdonosai Budapesten. Ám a háttérben időzített bomba ketyeg. Andrisnak évek óta szenvedélyes és áldott másik élete van Lengyelországban. Az év egyik felét Krakkóban tölti, állítása szerint üzleti ügyekben. Valójában Beához (Agnieszka Wagner), a vonzó, fiatal templomi festőhöz siet. Andris ebben az életben, csakúgy, mint a lány, érzékeny és tehetséges festő. Mintha két ember lakozna benne. Ráadásul mindkét életével elégedett. Hibátlanul konspirál, így választásra sem kényszerül. Épp a végzetes napon kapcsolódunk be a történetbe. Bea bejelenti, hogy teherbe esett. Andris – hiába tudja pontosan, hogy ez képtelenség – elindul a krakkói esküvőjére. Kocsiba ül, lesz, ami lesz. Aztán egyszer csak történik valami, amely alapjaiban forgatja meg a történetet.
A kísérlet
A film történetét a Stanford Egyetem hírhedtté vált 1971-es szociológiai kísérlete ihlette. A hatalom dinamikáját vizsgálták tucatnyi önkéntes segítségével, akiket véletlenszerűen két csoportra: foglyokra és őrökre osztottak. A vizsgálatnak indult szerepjátékot végül félbe kellett szakítani, mert a külvilágtól teljesen elszigetelt résztvevők brutalitása elfogadhatatlanná vált. A film alaphelyzete ugyanez. Egy taxisofőr fogolynak jelentkezik azzal a szándékkal, hogy megírja a történteket, lerántva a leplet a kegyetlen kísérletről. Szándékosan szítja a feszültséget, az őrök látens szadizmusa egyre inkább a felszínre tör. A megtorlásként alkalmazott megalázások egyre durvábbá válnak. A bezártság csak fokozza a legrosszabb tulajdonságok felszínre törését. Hiába szakad el a történet a valóságtól, kellemetlen végignézni, a mozi vége felé már céltalan túlzásokba esik a film.
Jelek – Signs
M. Night Shyamalan az új filmjével bemutatja, hogyan lehet félelemre lelni a leghétköznapibb dolgokban, megmutatja, hogyan kell a semmiből félelmet csinálni. A célja: érzelmeket ébreszteni a nézőben. Ennek érdekében remek alakításokat, rendezői megoldásokat, hangeffekteket vet be. Nem csak az ijesztő, amit hallunk, hanem az is, ahogyan fülelünk a nézőtéren. Ritkán van a csendnek ekkora súlya egy olyan játékfilmben, amelyet a digitális hangzás korában vetítenek. A kellemesen feszesre fogott cselekmény színhelye a Hess család farmja, itt él a hitevesztett Graham atya (Mel Gibson) a testvérével és gyerekeivel. Furcsán fúj a szél, ok nélkül ugatnak a kutyák. Valami nem stimmel. A hátborzongató félelem mindenből sugárzik. S hogy vezet-e ez valamilyen katarzishoz? Legyen elég annyi, hogy ha igen is, nem a sablonos módon.
Tenenbaum, a házi átok
Nehéz eldönteni, hogy Tenenbaumék históriája vígjáték vagy melodráma. Akad benne jó pár poén, mégis felemás a nevetésünk. A családfő, Royal Tenenbaum (Gene Hackman) fogta magát, és beköltözött egy szállodába. Az otthon melegét csak neje (Anjelica Huston) őrzi, és a három felnőtt gyerek (Ben Stiller, Gwyneth Paltrow, Luke Wilson), akik egytől egyig csodagyerekek voltak, nem több egy-egy ideggócnál. Mindegyiküknek van saját családja – Bill Murray például a lány férjét játssza –, évek óta házasok, mégis vadidegenek egymásnak. Az asszony könyvelője (Danny Glover) egy évtized után jön csak rá, hogy szerelmes megbízójába. A szemközti házban lakó, vadnyugati bestsellereket író srác is családtaggá válik, a kavalkádot fokozza még a papa egykor bérgyilkos szolgája. Furcsa emberek mind, akik hóbortjaik mögé rejtőzve igyekszenek megúszni az életet. Lehet mosolyogni rajtuk, hiszen pont esendőségük ébreszt rokonszenvet.
Álmatlanság
Ritkán fordul elő, hogy egy európai film hollywoodi újragyártása képes hozzáadni valamit az eredetihez. Most mégis erről van szó. Christopher Nolan egy 1998-as norvég mozit, Erik Skjoldbjaerg munkáját vitte újra vászonra. Mintha egy régi színházi előadást újított volna fel egy másik rendező: azonos a nyersanyag, más a megközelítés. Al Pacino megtört, fáradt rendőrt alakít, aki gondban van: a belső ellenőrzés vizsgálatot indított ellene. Társa (Martin Donovan), úgy tűnik, köpni fog. Eközben Alaszkába küldik őket egy brutális gyilkosság felderítésére. Váratlan események következnek be (poénlelövést nem vállalok), és megjelenik egy ember (Robin Williams), az egyetlen, aki a váratlan események tükrében megoldást jelenthet. A megoldás azonban valamelyikük vesztét okozza. A két remek színészt együtt látni ritka csemege, különösen azért, mert Williams esetén hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy drámai alakításai semmiben sem múlják alul komikus szerepeit.
Illich Lajos
