Gyönyörű és mindent kifejező magyar nyelvünk csodákra képes. Még arra is, hogy a száj közelébe hozza a lábat.
Bimbózó szerelmek idején a fiúk még a kedvesük lába nyomát is megcsókolnák, - nyomatékosítva szenvedélyes érzelmeiket. Ekkor még kéz a kézben, mindenhová együtt járnak. Még az sem számít, ha valamelyikük néha botladozó és falábú... Mégis leveszik egymást a lábukról.
Aztán az oltár és Isten színe elé "járulnak", és hogy egymással jól járnak-e, az csak évek múlva derül ki.
Mert ahogy az idő repül, jönnek a gondok.
A férfi "félrelép", kocsmába jár, és veszélyes utakra téved... És ezt a nő sem állja meg szó nélkül: "A lábam nyomába se érhetsz!" - sírja olykor kétségbeesetten.
Eljár a szája, a férfinak pedig a keze. Gyakran a lábak is harcba szállnak, meglódulnak és rúgnak: "Eltaposlak, mint egy kutyát!" - röpködnek a vészjósló szavak.
Később aztán mindent megbánva térden csúsznak... sokáig térden is állnak. A fájdalom azonban nem múlik, és lassan megvilágosodik: "Jól megjártam vele... Talán ha a sarkamra állnék végre...!"
És közben minden jár, jön és megy, - lábak nélkül: a fizetés, a száj, a pénz, a gondok, a gyerek, szerelmek, kalandok, viták...
De főleg az idő. Az nem is megy, hanem rohan.
Aztán amikor értünk jön a "szerszámos ember", már bánkódunk, hogy annyi minden jobban is mehetett volna...
Akkor azonban már bottal üthetjük a becéző szavak nyomát is...
Váci Mihály: Mit elrontottam
Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt Te jössz velem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
- mindenütt Te fúródsz szívembe.
Belém ivódtál - édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.
S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.
Ahogy sors íródik tenyérre,
- arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül - ahogy a Hold jár.
Nem szerelem ez már, - könyörgés:
- engedd, hogy magam visszaadjam,
hisz mindazt, mi lehettem volna,
- bár elrontottam - Tőled kaptam.
