Gyönyörű és mindent kifejező magyar nyelvünk csodákra képes. Még arra is, hogy a száj közelébe hozza a lábat.

Bimbózó szerelmek idején a fiúk még a kedvesük lába nyomát is megcsókolnák, - nyomatékosítva szenvedélyes érzelmeiket. Ekkor még kéz a kézben, mindenhová együtt járnak. Még az sem számít, ha valamelyikük néha botladozó és falábú... Mégis leveszik egymást a lábukról.

Aztán az oltár és Isten színe elé "járulnak", és hogy egymással jól járnak-e, az csak évek múlva derül ki.

Mert ahogy az idő repül, jönnek a gondok.

A férfi "félrelép", kocsmába jár, és veszélyes utakra téved... És ezt a nő sem állja meg szó nélkül: "A lábam nyomába se érhetsz!" - sírja olykor kétségbeesetten.

Eljár a szája, a férfinak pedig a keze. Gyakran a lábak is harcba szállnak, meglódulnak és rúgnak: "Eltaposlak, mint egy kutyát!" - röpködnek a vészjósló szavak.

Később aztán mindent megbánva térden csúsznak... sokáig térden is állnak. A fájdalom azonban nem múlik, és lassan megvilágosodik: "Jól megjártam vele... Talán ha a sarkamra állnék végre...!"

És közben minden jár, jön és megy, - lábak nélkül: a fizetés, a száj, a pénz, a gondok, a gyerek, szerelmek, kalandok, viták...

De főleg az idő. Az nem is megy, hanem rohan.

Aztán amikor értünk jön a "szerszámos ember", már bánkódunk, hogy annyi minden jobban is mehetett volna...

Akkor azonban már bottal üthetjük a becéző szavak nyomát is...

Váci Mihály: Mit elrontottam

Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt Te jössz velem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
- mindenütt Te fúródsz szívembe.

Belém ivódtál - édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.
S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.

Ahogy sors íródik tenyérre,
- arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül - ahogy a Hold jár.

Nem szerelem ez már, - könyörgés: 
- engedd, hogy magam visszaadjam, 
hisz mindazt, mi lehettem volna, 
- bár elrontottam - Tőled kaptam.