"Az igazi szeretet pillanatában én-ünk megreped. Vagy más szóval megrendül.
Manapság szégyelljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni. De amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon; nem sok hiányzik hozzá, hogy "elbőgjük magunkat".
Sok okból sírhatunk. Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, de néha még az intenzív szerelemtől is elolvadunk.
Nem szívesen mutatjuk a könnyeinket, mert ebben a rideg világban a gyengeség jelének vélik. Nem divat manapság. Az érzéketlenség a divat, nem az elérzékenyülés. Okos ember nem sír. Gyenge embernek tartják azt, aki megrendül és elsírja magát. "Ne mutasd a könnyeidet!"- így szól a parancsolat...Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír. Kibuggyan belőle a könny, minden szándéka ellenére, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik...Azért mondjuk, hogy "kiszökött" a könny a szemünkből, mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából.
Főleg férfiaknak nem szabad sírni, mert az nem férfias. ......................
A könny, a megfagyott élet áradása. A határaink oldása. Szeretek, s ettől valami kőszerű keménység fölolvad bennem, s olvadni kezdek.
Ha megfigyeled magad, amikor valakid meghal és gyászolsz, nem a szomorúság csalja a könnyeket a szemedbe, hanem a magára hagyott szeretetérzésed elviselhetetlen fájdalma. "Hol vagy? Hová tűntél szerelmem?!" Csak azt siratjuk, akit szeretünk.
...
Örömünkben is sírunk. A könny misztikus folyadék. A megrendülést csalja a szemedbe.
A szeretet sír az emberben. Az, hogy boldog tőle, vagy épp fordítva: nem tudja elviselni a hiányát.
Néha a gyönyör pillanatában nem látsz a könnyektől. ........................
S ha régen nem sírtál már, tudd, hogy igazi, százezer voltos feszültséggel azóta nem szerettél.
Az érett lélek jele a sírni tudás képessége.
Nagyobb dolog, mint a nevetés. Arról nem is szólva, hogy a nevetés is könnyeket csal a szemedbe, ha valódi.
A megrendült ember arcán van valami őszinteség.
Mintha ez lenne az igazi arcunk, a legemberibb: a síró-nevető."
Forrás: Müller Péter: Örömkönyv
