Az egyik ilyen tizenéves lány történetét nekem is elmesélte az édesanyám. Nóri alig volt hároméves, amikor édesapját elvitte a rák, rá egy évre pedig az anyja hunyt el autóbalesetben. A nagyszülők már nem éltek, a távolabbi rokonok pedig nem akartak bajlódni egy újabb gyerek felnevelésével, így a kislány intézetbe került. Soha nem fogadták örökbe, nagykorúságáig állami falak között nevelkedett. És saját bevallása szerint a gyász végigkísérte az életét, ugyanis annak idején senki sem magyarázta el neki, mi történt, senki nem segített feldolgozni a veszteséget.

Hogyan is állnak a gyerekek a halállal, a gyásszal? Általában a felnőttek óvják a kicsiket mindenféle halállal kapcsolatos információtól, ha haláleset történik a családban, sokan azt mondják a gyerekeknek, hogy az a valaki csak hosszú időre elutazott, elköltözött. Hiszen így nincs meg a véglegesség érzete, ez nem viseli meg annyira a gyerekek lelkét. Vagy mégis? Jól tesszük, ha nem beszélünk nyíltan a halálról?

A pszichológusok szerint baj lehet abból, ha nem ismertetjük a kicsikkel a halál tényét, ugyanis a feldolgozatlan gyász később komoly lelki problémákat tud okozni. Beszélnünk kell tehát erről, ám ehhez figyelembe kell vennünk, mit is tud a gyerek a halálról.

Ez pedig korfüggő. Hat-hétéves korig a gyerekek számára a halál megfordítható, abból vissza lehet térni. Úgy gondolják, hogy a halott saját akaratából újra élhet közöttünk, hiszen a felnőtt mindenható lény. Sokan személyes sérelemként érzik a szerettük eltávozását, úgy hiszik, a felnőtt miatta döntött úgy, hogy elmegy, és nem jön vissza többé.

Nyolc-kilencéves kortól kezdik igazán megérteni, hogy a halál végleges, visszafordíthatatlan. Sokaknál ez a felismerés halálfélelemmé alakul át, ezért is félnek a sötétben, ezért nem szeretnek egyedül maradni.

De mit tehet a szülő, hogy a gyermekének könnyebb legyen feldolgozni egy halálesetet, illetve megérteni magának a halálnak a fogalmát? Nem könnyű elmagyarázni egy hét-nyolcévesnek sem ezt, a kisebbeknek pedig még nehezebb. Ugyanis mindent a gyerek nyelvén kell megfogalmaznunk. Mondassuk el vele, ő mit gondol erről a dologról, és ha sír az elvesztett személy miatti bánatában, ne állítsuk le, nyugodtan engedje ki magából a szomorúságot, a gyásznak ugyanis természetes velejárói a könnyek. Ne tartsuk ezt gyengeségnek, felnőtt embereknél sem!

Ne vegyük el tőle a szeretett elhunyt tárgyait, ezek ugyanis a kislány, kisfiú számára összekötik a múltat a jelennel. Kísérjük ki a temetőbe is, de magyarázzuk el neki, hogy aki ott fekszik, annak már nem fáj semmi, és boldog egy másik világban.

A legnagyobb teher természetesen az egyik vagy mindkét szülő halála, hiszen ilyenkor a gyerekek úgy érezhetik, hogy már semmi biztos kapaszkodó nincs az életükben, magukra maradtak. Ilyenkor sokat segít egy olyan személy, rokon, aki biztos pontként áll mellette, és ha nem is anyaként, apaként, de védelmezi őt.

Akármennyire is nehéz a gyász időszaka, nem lehet "megspórolni". Még a gyerekeknek is túl kell jutniuk ezen az időszakon, fel kell dolgozniuk a veszteséget. Meg kell tanulniuk elengedni az elhunytat, csak akkor tudják majd nyugodtan folytatni az életüket.