Amióta a hölgyek ráébredtek szépségük erejére, mindent elkövetnek, hogy nem egyszerűen szépek, hanem szebbek, mi több a legszebbek legyenek. Mondhatnánk a szépség hatalom. Cikkek százai mutatnak rá arra, mennyivel könnyebb az aktuálisan szépnek nevezhető emberek elhelyezkedése, partnerkapcsolata, élete.

 

Az, hogy ki számít szemet gyönyörködtetőnek relatív, hisz mindenkinek más a szép. A baj csak az, hogy ezt kevéssé fogadjuk el, mert sok esetben nem magunknak akarunk megfelelni, hanem az éppen trendi szépségideálnak. Másoknak, a világnak. Ez két okból helytelen. Egyrészt ha önmagunkat nem  látjuk kívánatosnak, elvész a kisugárzás, ami külső szépségünk alapja kell legyen. Másrészt mindenki más. Különböző gének, eltérő adottságok. A probléma itt kezdődik: hogy a külvilág tökéletesnek lásson, képesek lennénk a génjeinkben kódolt külső tulajdonságainkat is megváltoztatni. A folyamatnak nem a félelmeink, hanem az anyagiak szabnak határt. Nem gondolatainkat formáljuk, hanem testünket.

A kínai lányok hosszú évszázadokig elkötötték a lábaikat, nem számított a vele együtt járó kin és fájdalom, a csontok végleges deformációja, mert férfitársaik a picike és illatos tipegőkért mindent hátrahagytak. Ma már csóváljuk a fejünket: na de ilyet! Pedig a nyugati hölgyek sem voltak sokkal humánusabbak testükkel: fűzővel formáltak darázsderekat, nem számított nekik sem, hogy nehezebben lélegeznek, ráadásul a kerekebb, rembrandti idomok hódítottak. Bár a fűzők ismét reneszánszukat élik, korántsem azt a funkciót töltik be, mint akár egy századdal ezelőtt. Mosolygunk dédanyáink szépségápolási trükkjein, de eszünkbe sem ötlik, hogy a mai drasztikus beavatkozásokkal mi is éppoly kárt tehetünk testünkben, mint amit letűntnek és hátborzongatónak ítélünk. Idővel a ma korszerű és népszerű trendeket meghaladják újak, s talán pont a kivillanó bordák, vagy szilikon mellek lesznek unokáink viszolygásának tárgyai.

A szakemberek a szépségápolás szélsőségeinek okait testképzavarnak nevezik, mely mögött mindig elégedetlenség áll. Hibákat keresünk testünkben, holott valójában lelkünk vérzik. A valódi és helyes kozmetikázás és a kóros testképzavar között látszólag egyszerű meghúzni a határt. Csak látszólag, mert amit ép ésszel ma még elképzelhetetlennek tartunk, ki tudja milyen behatásra, de később teljesen logikusnak tűnik. Az ember alapvetően hiú és telhetetlen: ha egyszer működött valami, miért állnánk meg félúton? Számtalan elborzasztó példa van erre napjainkban is. Lolo Ferrari százharmincasra duzzasztott mellmérete az életébe került. Olyan súlyosan torzult testképe, hogy olthatatlan elégedetlenségét csak antidepresszánsok és a sebészszike csillapíthatta. Új eljárás dívik a Távol-Keleten ismét: egyre több nő magasítja mesterségesen magát. Centiméterekkel képesek az egyébként gyönyörű mandulaszemű hölgyek lábaikat nyújtani. A műtét fájdalmas, és roppant költséges, mégis milliókat áldoznak arra, hogy európai méretekkel rendelkezzenek. Ugyanakkor még mindig hódit az anorexia és a bulimia is. Úgy tűnik, amint kinövünk az egyikből, nyomában terem a másik.

Nem túlzás azt mondani, hogy a plasztikai beavatkozások sorában csak az első nehéz. Ha komplikációk nélkül, néhány órányi és pár hétnyi pihenéssel szépek lehetünk, miért ne alkalmazzuk minden hiányosságra vagy tökéletlenségre? Hogy ne sodródjunk egyre lejjebb a lejtőn, csak önmagunk állíthatunk gátat magunknak. Fogadjuk el, hogy mindenki csak a tökéletlenségével tökéletes. Jó úton haladunk, ha szépségünkért sokat áldozunk, de nem mindent. A helyes példaválasztás már fél siker: ha alacsonyak vagyunk, nem jó, ha Claudia Schiffert tartjuk mérvadónak. Mindig legyünk racionálisak és eszerint fogalmazzuk meg céljainkat. És végül higgyük el másoknak, hogy vonzóak és csodálatosak vagyunk!