Vannak felnőttek, akik azt hiszik, hogy a gyerek akkor boldog, ha gügyögnek neki. Ez ügyben Karinthy Frigyes már kifejtette, hogy mekkora ostobaság, de nem mindenki olvas Karinthyt, vagy ha mégis, akkor hiába. A vígszínházi Óz-produkció készítői szinte minden létező színpadi technikát igénybe vettek annak érdekében, hogy látványt, élményt, örömet okozzanak a délelőtti előadásra egybegyűlt gyerekseregnek, csak éppen arra nem fordítottak kellő figyelmet, hogy a lényeg, a varázslat is megszülessen a színpadon. Volt süllyesztő, füst, lézerjáték, kötélhágcsó, és persze play-back, csak hiteles játék nem volt. S azért nem, mert a rendező és nem kis létszámú csapata úgy vélte, a gyereknek gyermeteg módon kell játszani, szájbarágósan, mert a gyerek az kicsinyített felnőtt, ezzel arányos intelligenciával, érzékenységgel és beleélő képességgel. Pedig a dolog ép fordítva áll: ahogy növekszünk úgy rontják el a velünk született, istenadta képességeket, úgy leszünk egyre kevésbé szabadok, kreatívak, lelkesek – tisztelet a kivételnek.

Amúgy, mint utaltam rá, az Óz üzenete még így is áttörte a színpadi füstöt, s remélem nem csak nekem, de az ott lévő, lelkesen tapsoló több száz kiskorú számára is. Jelesül: aki elindul, az meg is érkezik. Aki hisz, annak adatik. A buta madárijesztő, a szívtelen bádogember, a gyáva oroszlán a darab végére pozitív hősökké válnak, mert miközben a fölülről-kívülről – konkrétan Óztól -, várt csodáért hajtanak, önmaguk gyengeségeit legyőzve alakulnak át a hőn áhított figurává. Sajátos paradoxon, hogy épp a nagy varázslatról szóló darab előadásából hiányzott a varázs. S maradt látványos ismeretterjesztés, alsó fokon.