Mert – mint a művészetekben általában -, meg kell találni a pillanatot, a mozdulatot, a hangulatot, azt a sajátos és félreérthetetlen együttállást, amitől a dolog túlmutat önmagán. Ezért aztán nagyon nem mindegy mikor és hogyan nyomjuk meg az exponáló gombját, milyen élességgel, milyen megvilágításban kapjuk lencsevégre a látványt, ami felkínálja magát – ha van szemünk hozzá.
A Sajtófotó 2001 elnevezésű, szép múltra visszatekintő kiállítás képanyagának többsége sajnos feledhető produkció. A technika működik, az ember mögötte kevésbé.Persze nem akarok igazságtalan lenni: a kiállítás címe is sajtófotót hirdet, és a lapkészítés őrülete ritkán engedi szóhoz jutni a múzsákat. Ha mégis, az ünnep, boldogság, váratlan ajándék. Mint például az egyik tavalyi győztes kép, amin Torgyán előtt alázkodik valamelyik jobb sorsra érdemes imádója. Vagy az ugyancsak a korai középkort idéző, paternalisztikus világunkat szimbolizáló kézcsókos fotó, amin egy idős asszony hajol Orbán Viktor kacsójára. Vannak önmagukon túlmutató, megörökített pillanatok ezen a tárlaton. Például a Nógrádi Zsolt és Pintér Sándor szembesítése a bírósági tárgyaláson című, vagy a Kokó – sorozat. Előbbin egy hatalmon lévő ember gőgös magabiztossága, utóbbin egy csillag fényevesztésének dokumentálása teszi emlékezetessé a pillanato(ka)t.
A média a különöst keresi az egyesben, a megrendítőn, a felfokozottan keresztül mutatja be az általános emberit. A hír, az esemény attól hír és esemény, hogy eltér a megszokottól. Ezért láthatunk a kiállításon árvízről, háborúról, balesetről szóló képeket.
Mit lehet tenni, ha a valóság tragikus és nem derűs oldalára mozdul a fotóriporter? Kell rendezni egy másik kiállítást, mondjuk „ Mosolyogva könnyebb” – cimmel. Ez történt, s ennek anyagát is megtekintheti az, aki befizeti a 650 forintos belépti díjat. Más kérdés, hogy túl a – közhelyes – megállapításon, miszerint a mosoly megszépít, nagyobb felismerésre nem igazán juthatunk a mosolyalbum láttán. Minden esetre a szándék dícsérendő.
