A városligeti intézményben már az 1890-es években is bemutattak sörényes hangyászokat, majd – több mint egy évszázados szünet után – 2014-ben fogtak bele ismét a tartásukba. Az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA) által életre hívott sörényes hangyász tenyészprogram keretében akkor egy fiatal pár érkezett Budapestre: Isabela, a nőstény Dortmundból, William, a hím pedig Edinburgh városából érkezett.
A két állat új otthonában remekül összeszokott, így 2016 októberében már első kölykük is megszületett: egy nőstény utód, aki a Bejgli nevet kapta. Bejgli azóta már fel is cseperedett, s ma már a csehországi Liberec állatkertjének lakója.
Az állatkerti szakemberek természetesen már tavasszal arra számítottak, hogy Isabela és William rövid időn belül egy újabb kölyökről is gondoskodni fognak. Erre minden esély megvolt, hiszen egy kölykük már sikeresen felcseperedett, de még mindketten fiataloknak számítanak. A két tenyészállat be is váltotta a hozzájuk fűzött reményeket, így a budapesti sörényes hangyászok „családregénye” tovább folytatódik.
A most született kicsi nemét eddig még nem sikerült megállapítani, de nevet máris adtak neki a gondozók. Mivel idősebb testvérét 2016 adventi időszakában Bejglinek nevezték el a mákos bejgli metszéslapjára emlékeztető jellegzetes mintája miatt, így a most született jövevény is egy hagyományos édesség után kapta a Flódni nevet.
A Dél-Amerikában őshonos hangyászok az övesállatokkal (tatukkal) és a lajhárokkal állnak közelebbi rokonságban, viszont nem rokonai az erszényesek közé tartozó erszényes hangyásznak, sem pedig a tojásrakó emlősöket képviselő hangyászsünöknek. A hangyászoknak négy fajuk ismeretes (a törpe hangyász, az északi hangyász, a dolmányos hangyász vagy tamandua és a sörényes hangyász), közülük a sörényes hangyász (Myrmecophaga tridactyla) nő a legnagyobbra. A kifejlett példányok súlya akár 40 kg is lehet, hosszuk pedig a megnyúlt arcorr hegyétől a bozontos farok végéig a két métert is elérheti.
A faj Dél-Amerika számos országában őshonos, így Argentínában, Brazíliában, Bolíviában, Peruban, Ecuadorban, Venezuelában, Kolumbiában, Guyanában, Francia Guyanában, Suriname-ban, sőt még néhány közép-amerikai országban is. Nagyon sok azonban sehol sincsen belőlük, s ha a faj állapota nem is kritikus, a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) sebezhetőnek minősítette a sörényes hangyászok természetvédelmi helyzetét.
A sörényes hangyászok – ahogy a nevük is mutatja – elsősorban hangyákkal, illetve különféle termeszekkel táplálkoznak. Testalkatuk is ehhez az életmódhoz alkalmazkodott. Erőteljes mellső lábaikkal és hatalmas karmaikkal kiválóan ásnak, s akár a termeszvárak betonkeménységű falát is képesek feltépni. A táplálékot hosszú, féregszerű, ragadós nyelvük segítségével kebelezik be. A nőstények 180-190 napos vemhesség elteltével általában egy utódot hoznak a világra. A kicsi már az első naptól kezdve anyja hátán csimpaszkodva viteti magát, s tíz hónap után kezdi meg önálló életét. A felnőttek akár a 25 éves kort is megérhetik.
Az első magyar ember, aki sörényes hangyásszal találkozott, alighanem Éder Xavér Ferenc, a selmecbányai születésű jezsuita hittérítő lehetett. Éder a 18. század közepén – missziós tevékenység keretében – tizenöt éven át élt a mai Peru és Bolívia területén. Az utazásai során tapasztaltakról szóló latin nyelvű könyvben „ursus formicarius”, azaz „hangyászmedve” néven emlegette ezt az állatot. Magyarországon a Fővárosi Állat- és Növénykertben lehetett először sörényes hangyászt látni az 1895-ös esztendőben. Akkoriban azonban még nem nyerte el végleges formáját a magyar „hangyász” elnevezés, így inkább „hangyászó” néven emlegették, külön is felhívva a figyelmet az állat meghosszabbodott „kályhacső-arcorrára”.
