A szakmában alapzavarosnak hívjuk azokat a gyerekeket - számuk kétségbeejtően nagy -, akik, akik nem tudták folyamatosan átélni azt a "szentháromságot", amit az anyai test melege, a szeretetteljes, óvó gondoskodás ritmusa és az állandóság jelent. Az alapzavarosság talaján kialakuló orális fixáció - terápia hiányában - végigkíséri az illetőt az életén.

            Ezeknek az embereknek az minden szempontból kitüntetetten fontos szerepe van a szájnak, s ez nemcsak konkrétan, de szimbólikusan is értendő. Lényeges a számukra az evés, az ivás, a dohányzás; ha férfiak, téma számukra a bajusz, a szakáll; ha nők, igényesebbek az ajkak ívével, stb., ápoltságával kapcsolatban, mint más; mindkét nembeli ember gyakran nyúl a szájához: "tépdesi", húzogatja, (hazugság szándéka nélkül is) el-eltakarja, stb.

De szeretnek az ilyen emberek beszélni is: be nem áll a szájuk (férfi is van köztük), "jut eszükbe" mindig valami, vagy csak azt látjuk, mi, hallgatók, hogy mennyire élvezik ők a szavak keresését, mondatba fűzését, a történeket "bő lére eresztését", sokszori elismétlését... Ám ide tartoznak a hallgatagok, szófukarok is. "Mit kell erről annyit beszélni?" - kérdik, vagy "Hát nem érzed, hogy szeretlek? Nem elég, amit adok?", "Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere!" - dohogják duzzogva (néha nő létükre).

Emiatt is ki kell mondanom: az, hogy a szájnak fontos szerepe van, nemcsak pozitívan értendő. A gourmanok, hedonisták mellett (akik tehát külön is élvezik az ízeket, stb.) azok is orálisan fixáltak lehetnek, akik látványosan nem törődnek azzal, hogy mit és hogyan esznek-isznak (csak "benyomnak" valamit, ha éhesek vagy szomjasak); bajuszhoz nemcsak ragaszkodhat egy férfi, de utálhatja is - folytathatnám a példálózást: a hangsúly a kitüntetetten fontos szerepen van.

Ugyanígy a szerelem, a szexualitás szempontjából is kettős szerepe van az orálisan fixáltságnak: egyfajta belső kényszerből imádhat az illető mindent, ami a szájjal kapcsolatban van - vagy mereven elutasíthatja a "nyálaskodást" (meglepően sok az ilyen nő).

Márpedig az érzéki, szerelmes csók nehezen helyettesíthető jelkép és örömforrás. Akik nem kívánnak, nem akarnak vagy egyszerűen nem tudnak csókolózni, azok magukat is és/vagy párjukat is nehezen feloldható dilemma elé állítják.

A kapcsolat elején a csók minősége jelzi, hogy hol áll a viszony. Ha nyitott szájjal, a partner szájába hatoló nyelvvel, illetve a partner nyelvét befogadva csókolózik egy nő, az nagyon sokuknál az odaadás, a szeretkezés szinonímája (ünneprontásnak tűnik, de most érthető, hogy miért tiltakozik ez ellen pl. a prostituált). Az orálisan fixált ember vagy elzárkózik az ilyen csók elől, illetve csak eltűri - vagy nem nagyon tud továbbmenni: fixálódik itt. Volt olyan kliensem, aki meg is mondta, hogy ő a többit csak hagyja, vagy (és néhány  férfi is így érez) megteszi a párjának), de neki az igazi a csók.

A test végigkényeztetése szájjal és maga az orális szex: a 69, a franciázás az orálisan nem fixált embernél az előjátékhoz tartozik (vagy szükségmegoldás), de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek. Az orálisan fixáltnál viszont ez a főmenű vagy a kedvenc fogás - a többit csak elfogadja, vagy letudja. Orális fixációra kell gyanakodni akkor is, ha a partner látványosan elutasítja vagy csak áldozathozatalnak feltüntetve tűri el az ilyen szeretgetést, szeretkezést.

Előfordulhat, hogy felnőtt korban alakul ki a csókolózás és/vagy az orális szex iránti ellenszenv, akár undor, elviselhetetlenség érzése is: erőszakoskodás vagy más durvaság, önzés állhat ilyenkor a háttérben.

Egy a lényeg: akár magunkon, akár máson észleljük az orális fixáció felsorolt jeleit, tudatosítanunk kell, hogy ez egy koragyermekkori pszichés trauma következtében alakult ki, és nem múlik el magától, s nem is növi ki az ember, ellenkezőleg: mind komolyabb és komolyabb jelekkel figyelmeztethet arra, hogy szakemberhez kell fordulni.

A "betegnek beteg által történő felhomályosítása" - ahogy én viccesen minősítem az ilyen  beszélgetéseket, gyakran csak árthat: esetleg még jobban befelé fordul, zárkózott (és ingerült, hamar megsértődő) lesz az illető.

Új név a hivatkozásaim között: John BRADSHAW dolgozta ki a megsebzett belső gyermek meggyógyításának módszerét. Ez a felszínes transzban alkalmazandó technika diagnózis készítésére és  terápiára egyaránt alkalmas.

Először azt tárjuk fel, hogy milyen szintű, intenzitású az alapzavar miatt kialakult orális fixáció, vagy később (esetleg a felnőtt korban) milyen trauma váltotta ki az orális ingerek kizárólagos előnybe részesítését, illetve ellentétét: a száj és a szájjal művelt dolgok elutasítását. Sok esetben már az is segít: enyhíti a tüneteket, ha tudatossá válik e különös viselkedés oka.

A terápia ugyancsak módosult tudatállapotban hatékony: neuorolingvisztikai programozásnak (NLP) és tranzakcio(nális)  elemzésnek (TAA) hívják azt a két módszert, amely - a hipnózis mellett - sikerrel alkalmazható.  Igénybe vehető a kognitív terápia vagy a viselkedés-lélektan (behaviour-terápia),   és -egyes esetekben - attitűd-módosítással is jó eredmények érhetők el.

A cél, ahogy korábban írtam, hogy előbb-utóbb minden a helyére kerüljön. Ez  persze nem jelent egyfajta "uniformizálódást" (mindnyájunknak vannak és legyenek is nagyon szeretett s  meglehetősen ritkán /vagy soha nem kíván/ ételei is), de a partner és a magunk érdekében is érdemes megszabadulni a nagyon szokatlan és nehezen elviselhető belső késztetésektől.

S legalább ennyire fontos a profilaxis: a megelőzés. Az orális fixáció csak egyik lehetséges következménye a korábban jelzett alapzavarnak (a többi nem kötődik témánkhoz), sok más jó okunk is van tehát a következők javaslatára:

- Az édesanyák lehetőleg minél több idő töltsenek az első kilenc hónapban (is) kicsinyükkel, s amíg csak lehet, szoptassák őket.

- Ha ez bármi miatt nem lehetséges, próbáljanak meg minél hamarabb állandó szoptatós dajkát vagy bébiszittert találni  gyermekük mellé.

- Semmiféleképpen ne tiltsák, ne  is korlátozzák az ujjszopást ebben a korban (az csak később: a fogak előtörése után okozhat problémát).

- A későbbiek során is (az apákat is bevonva) figyeljék, hogy nem éri-e a gyermeket olyan pszichés trauma (szeretethiány, ingerszegény környezet, szorongás, éhezés, zaklatás - vagy ezek ellentéte /!/), ami orális fixációt (is) kiválthat.

Nem a témánkhoz tartozik, és látszólag magam ellen beszélek, de fontos tudni, hogy három éves kor előtt gyermek-neurológus segítséget célszerű először kérni, ha bármilyen viselkedés- vagy magatartás-zavart észlelünk. Ha ő tanácsolja, kollégáimmal együtt állok rendelkezésükre, de az lesz az első kérdésünk: Gyermek-neurológus látta a kicsit?

Folytatjuk. Addig is: