Az első részben egy olyan - a kilégzést számoló - technikát mutattam be, amely az idegi-lelki eredetű vegetatív tünetek, zavarok és/vagy betegségek megelőzését és megszüntetését segíti.  

      2. Az izmok és az érfal ellazítása. Most Pásztorfi János módszeréről írok, amely főleg akkor használható eredményesen, ha a fejünkben  vagy lelkileg érezzük magunkat feszültnek, "idegesnek", vagy éppen ellenkezőleg: "agyilag zokninak", fáradtnak és kimerültnek; illetve lebénultnak, kiüresedettnek, vagy úgy, amikor azon tűnődünk, hogy min gondolkozzunk...

      Ezt a módszert csak ülve hatékony alkalmazni. Most sem célszerű megtámasztani a hátunkat, sőt annyira a szék, ülőalkalmatosság szélére kell telepedni, hogy éppen csak fel ne boruljunk. (A fiúknak-férfiaknak azt szoktam mondani: A heréd már a levegőben van.) Oka van ennek a furcsa póznak: így romlik legkevésbé a keringésünk. Ha ugyanis az egész comb alá van támasztva, akkor ott egészen mások a keringési viszonyok, mint a hasban vagy a lábszárban. Fontos, hogy a lábfejeinket ne keresztezzük és ne is húzzuk magunk alá azokat (így főleg a hölgyek "támadják" a visszereiket), inkább előbbre legyenek, mint a térdek.  Az is lényeges, hogy lábfejek vállszélességű terpeszben legyenek, kissé kifelé fordulva (semmiféleképpen ne befelé).

      Húzzuk ki magunkat: a gerincünk legyen egyenes, s csak a vállunkat engedjük le. A felkarunk függőlegesen és lazán lógjon, a tenyerünk a combunkon pihenjen vagy tenyérrel lefelé (így tud a legjobban ellazulni az alkar, a csukló és a kézfej minden izma, izülete), vagy felfelé: egyes ezoterikus iskolák szerint így energiát gyűjtünk a tenyerünkbe, mint a virág a kelyhébe... Nos, virágozzék minden virág: ki-ki hite szerint fordítsa a tenyerét (helyezhetjük egyébként a kézfejünket az élére is, tehát a kisujjunk van alul). A fejünket tartsuk egyenesen: ne lógjon előre vagy oldalra, de ne is feszítsük hátra. A szemünket csukjuk be. Hagyjuk, hogy a légzésünk "automatikus üzemmódban" működjön. Készüljünk fel arra, hogy a megszokottnál jobban fog szorítani a nyakkendő, a melltartó és a nadrág - tehát, ha lehet, előzetesen lazítsuk meg ezeket a ruhadarabokat, lépjünk ki (főleg a magas sarkú) cipőnkből.

       Ismerős dolog következik: meghagyva az automatikus üzemmódot, három egymást követő kilégzésnél mondjuk ki gondolatban azt a szót, hogy NYUGALOM. Eközben képzeljük el, hogy kedvenc pihenőhelyünkön tartózkodunk, és egyetlen dolgunk az, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Nem baj, ha közben már elmondtuk háromszor a nyugalom szót, pihenjünk. Hagyjuk, hogy legyen, ami lenni akar. Figyeljük a pihenőhelyen észlelhető hangokat, szagokat, színeket. És nem baj, ha nem észlelünk ilyeneket. Néha az óra ketyegését sem hallja az ember, máskor meg nem tudja nem hallani... Ha eszünkbe jut valami, gondoljunk arra, hogy ez a gondolat egy felhő a tudatunk egén, amit ide fújt a szél, de majd el is fújja. Ha a gondolat makacsul újra és újra elénk áll, jusson eszükbe, hogy ez nagyon fontos lehet a számunkra, azért nem távozik, és ígérjük meg, hogy foglalkozni fogunk vele, ha befejeztük a gyakorlatot. Ha nem feledkezünk meg erről, és a gyakorlat után tényleg felidézzük magunk elé a témát, a tudatunk meg fogja szokni, hogy tartjuk a szavunkat,  és azt is, hogy amikor pihenünk, akkor ő is tegye azt nyugodtan, mert pihenés után mi hívjuk őt.

      Konstatálva, hogy mennyire nyugodtak vagyunk itt, a kedvenc pihenőhelyünkön,  irányítsuk figyelmünket ismét a kilégzésre (ami, ugye, magától történik). Közben gondoljunk arra, hogy az egész testünk ólomsúlyú, mozdíthatatlanul nehéz, talán nem is érezzük már az egészet (mint elalvás előtt), és a következő három kilégzésnél mondjuk azt gondolatban, hogy NEHÉZ. Nem árt, ha az eszünkkel tudjuk, hogy a nehéz élmény hatására csökken izmainkban is így agyunkban is a feszültség - de a figyelmünk csak a nehéz érzésére irányuljon, vegyük észre pl. ha egyik karunk nehezebb, mint a másik, vagy ha a lábainkat már egyáltalán nem érezzük, míg a felsőtestünkről még van visszajelzésünk. Mindent fogadjunk el úgy, ahogy van. Megkérdezhetjük magunktól gondolatban pl. hogy a tenyerünk felfelé néz, vagy lefelé. Ha azonnal érezzük, hogy persze, hogy lefelé, hisz úgy tettük le, és érezni is, hogy úgy van, akkor egy (képzeletbeli!) bölcs mosollyal nyugtázzuk, hogy van itt még lehetőség a további elnehezedésre... Ha viszont azt érezzük, hogy ki tudja, hogy van a kezünk, vagy, hogy van egyáltalán tenyér errefelé, akkor különösen ügyeljünk arra, hogy büszke mosolyunk is csak képzeletbeli legyen - egy igazi mosoly ugyanis, mint tudjuk, izomtónust tételez fel...

       Bármit is érzünk, észlelünk -  képzeljük el, jusson az eszünkbe, hogy mi már régóta kellemes napsütésben fekszünk itt a kedvenc pihenőhelyünkön; íme, érezzük is, hogy milyen  jólesően átmelegedett a testünk (mintha most ébredeznénk egy jó alvás után), és mondjuk is gondolatban három kilégzésre, hogy MELEG.  És nézelődjünk itt, a kedvenc pihenőhelyen, próbáljuk az ötből minél több érzékszervünkkel megtapasztalni ezt az ismerős és biztonságos környezetet, és élvezzük, hogy tényleg csak vagyunk, mint a füvek, virágok, mint a Nap, ami olyan kellemesen meleg, és hány millió éve süt, és mi olyanokat mondunk rá, hogy felkel, meg, hogy lenyugszik, ő meg csak van, adja a meleget, ami átjár, feltölt. És nem számít, ha egyáltalán nem jut eszünkbe semmi, ilyesmi főleg nem, csak vagyunk, mint a befőtt... Az se baj, ha filmszakadás lesz, és arra eszmélünk, hogy valaki horkant, horkantgat: veregessük meg képzeletben a vállunkat, mert az ellazult hangszalagjainkat rezegteti a kiáramló levegő, tehát tényleg ellazultunk...

       Adjunk még magunknak egy kis időt, nem baj, ha nem érzékeljük, hogy mennyit. S ha már úgy érezzük, hogy elég volt a pihenésből, lélegezzünk be mélyen, közben szorítsuk ökölbe a kezünket,  ettől megfeszül minden izmunk, nyissuk nagyra, kíváncsian nagyra a szemünket, álljunk fel és nehezedjünk felváltva a lábainkra, hogy helyreálljon az izmok tónusa és a vérnyomás.

       A gyakorlatnak nem ismert ellenjavallata vagy mellékhatása, bármikor megismételhető. Oldódik hatására az ideges feszültség, vagy - ha az volt a gondunk - elmúlik az üresség-érzés, a tompaság: a helyére kerül minden. Jó regenerálódást!