Perfekcionistának lenni nem olyan nagy tragédia – gondolhatjuk, hiszen a tökéletesség iránti vágy ösztökél a minél jobb eredmények elérésére. És valóban, a társadalom is megbecsüli a jól teljesítő maximalistákat, általában honorálja a sikerért tett erőfeszítéseiket. Gyakran a médián keresztül is megerősítő üzeneteket kapunk: „ne elégedj meg azzal, ami van, légy még boldogabb, szebb, sikeresebb”, „ha van jobb, cseréld, le a régit”. A látszólagos előnyök mögött azonban gyakran az örök elégedetlenség béklyói akadályozzák a tökéletességre törekvő embert a boldogág elérésében.

Kép: Pixabay

A perfekcionista ember ismérvei:

1. Félelem a kudarctól, gyöngeségtől: A túlzott maximalizmus hátterében megfelelési és bizonyítási vágy lakozik. A perfekcionista személy úgy véli, akkor szerethető és értékes, ha teljesít. Retteg a kudarctól, mert a bukás számára megsemmisítő, önbecsülése összeomolhat.

2. Félelem mások véleményétől, kritikájától: Nem szabad hibáznia, hiszen saját önértékelése a teljesítményétől függ, ezért romokban hever, ha negatív kritika éri.

3. Hatalmas elvárások: Túlzott elvárásokat támaszt saját maga irányába, de nemcsak munkáját illetően, hanem az összes tevékenységében, legyen az házimunka, sport vagy éppen gyermeknevelés. Természetesen külső megjelenése sem lehet sosem elég jó. Nemritkán mások iránti elvárásai is irreálisak. Türelmetlen és kritikus környezetével. Úgy érzi, senki sem tud olyan makulátlan munkát végezni, mint ő, ezért nehezére esik a feladatok delegálása, inkább maga old meg mindent.

4. Örök elégedetlenség: A tökéletes teljesítményt sem tudja sikerként elkönyvelni, hiszen ez az alapelvárása önmagával szemben. Öröm és elégedettség ritkán kíséri eredményeit, a következő megfelelést követelő helyzet rémképe beárnyékolja a jelenét.

5. Önbizalomhiány, bűntudat: Ha saját teljesítményét csak 99 százalékosra értékeli, az pontosan 1 százalékkal marad el a tökéletestől, tehát nem elég jó, vagyis megbukott. Miután olyan magasra helyezte a lécet saját maga számára, hogy általában nem tudja átugorni, ezért önbizalomhiányafolyamatos, állandó bűntudat gyötri tökéletlensége miatt.

+1. bénultság, önsorsrontás: Ha azt hisszük, hogy minden perfekcionista sikeres, nagyot tévedünk. Vannak köztük olyanok, akiket a megfelelési kényszer lebénít. Miután képtelenek megfeleli saját elvárásaiknak, úgy döntenek, hogy többé nem próbálkoznak, mondván „ha úgysem jó semmi, amit csinálok, minek tegyek bármit is?” A sok kudarcélmény és a teljesítménykényszer olyan mértékű szorongást, stresszt idéz elő bennük, hogy nem bírják elviselni hosszú távon a követelményeket támasztó helyzeteket: feladják tanulmányaikat, otthagyják munkahelyeiket, elmenekülnek párkapcsolataikból. A szubjektív tökéletlenségük ezáltal valódi bukásokhoz, sikertelenséghez vezet.

Mindezeket figyelemve véve talán már nem nehéz elképzelni, mekkora stresszel járhat a maximalista lét. Folyamatosan készültségben kell élni, hogy a világból érkező kihívásokra tökéletesen reagáljanak. Nem csoda, hogy előbb-utóbb kimerül tőle az ember, esetleg meg is betegszik.

Mit tehetünk ellene?

Valójában mindannyian tökéletesek szeretnénk lenni, ez nem vitás. Ha belátjuk, hogy a lényeg maga az út és a fejlődés, nem pedig a tökéletesség állapotának elérése, akkor máris megtettük az első lépést a változás útján. A kudarcélményekkel vagy a stresszel való megküzdés javításán túl arra kell törekednünk, hogy belássuk: akkor is szerethető, értékes emberek vagyunk, ha nem mindenki elégedett velünk, vagy ha nem tudjuk minden pillanatban a maximumot nyújtani. Hiszen erre senki sem képes.

Ünnepeljünk és ünnepeltessünk magunkat nyugodtan egy-egy nagyobb eredmény elérése után. Ha valami nem úgy sikerült, ahogyan terveztük, akkor is álljunk meg egy pillanatra. Értékeljük, hogy mi volt a mi felelősségünk ebben, de vegyük észre azokat a momentumokat is, amik nem rajtunk múltak.

Amikor elviselhetetlennek tűnik a szorongás egy-egy vizsga, prezentáció vagy társasági esemény előtt, idézzünk fel olyan pillanatokat, amikor a szorongás ellenére eredményesen végződött a helyzet. Tegyük fel a következő kérdéseket magunknak. Mi a legrosszabb, ami történhet? Túl tudom-e tenni magam rajta? Mit tanácsolnék legjobb barátomnak ebben a helyzetben?

Megéri a fáradozást és az időbefektetés saját beállítódásunk megváltoztatása, mert a túlzott maximalizmusból eredő stressz és szorongás leküzdésével olyan energiák szabadulnak fel bennünk, amik lehetővé teszik, hogy a korábban vérrel és verítékkel elért teljesítményt játszi könnyedséggel meghaladjuk. Személyes kapcsolataink is fejlődhetnek: önértékelésünk javulásával szeretteinkkel szemben is elfogadóbbakká, megértőbbekké válhatunk. (Forrás: pszichologuskereso.hu)