Indiai utunk során, miután a helyi maharadzsa vendégszeretetét élveztük, Jodhpurból a Thár-sivatagba indultunk, ami legnagyobb részt Rádzsasztán területén fekszik. Szállásunk a félkör alakban felállított sátortábor a sárga homokon hívogatóan várt minket. Azt hittük nomád körülmények közé érkezünk, ehhez képest a sátrak minden komforttal fel voltak szerelve, még fürdőszoba is volt bennük zuhannyal, vécével. Vastag dunyhák az ágyon, finom, indiai díszes vászon huzatban, virág az asztalon otthonos hangulatot varázsoltak a sivatag közepén.
A tevegelés élménye
A sátrak előtt tevék sorakoztak indulásra készen, hogy felvigyenek minket a legmagasabb homokdűnére naplementét nézni. A tevegelés egy kis tudást igényel, az elindulás és a leszállás jelentik a legnehezebb feladatot. Ha nem figyel az ember, induláskor könnyen előre bukik, éppen ezért rá kell hajolni a teve púpjára. Amikor véget ér a tevelgelés, egészen hátra kell dőlni, míg az állat letérdel először a mellső lábaival, majd leteszi a hátsó részét is. A kettő között nagyon élvezetes az utazás. A tevékre teljesen ráillik az elnevezés: a sivatag hajója. Szépen imbolyognak a homokos talajon, valóban olyan, mintha hullámokon siklanánk. A szervezők a legszebb pontot választották ki a koktél parti helyszínéül, ahol egy kis csoport helyi zenész fogadott minket. Mesés esténk volt, elvarázsolt minket, ahogy az izzó Nap aranyvörös fénybe vonta a homokdűnéket. A fehérbe öltözött pincérek körbe hordták az italokat, fejüket vörös, sárga és ki tudja még milyen élénk színekben pompázó turbánok díszítették. Mi pedig nagy párnákon ücsörögve csodáltuk a tájat.
Nagybajuszú férfiak
Feltűnt, hogy az itteni férfiaknak nemcsak különleges formájú turbánjuk, de egészen speciális bajuszuk van. Megtudtuk, hogy ez is egy rádzsasztáni divat. Ha valaki ki akar tűnni, akkor olyan bajuszt növeszt, ami nincs másnak.Lehetőleg sűrű és hosszú legyen, hogy jól lehessen pödörni. Volt, aki kétoldalt hosszan kardként pödörte meg, más, mint egy összecsavarodott mókus farkat az arcára fektette. Poirot felügyelő az Agatha Christie regények főszereplője kackiás, büszke bajuszával elbújhatott volna szégyenében, ha ezeket látta volna.
Látogatóban a helyi földesúrnál
Másnap a helyi földesúr meghívott minket az otthonába. Ezen a vidéken sok bishnoi vallású ember él. Ők azok, akik a mikroszkopikus élőlényeket sem szeretnék belélegezni, ezért ezt megakadályozandó a szájuk elé kis darab gyolcsot tesznek. Testükkel védik a kivágásra ítélt fákat is, ha a megmentésükről van szó, illetve vannak olyanok, akik kis söprűvel tolják arrébb a földön lévő bogarakat, nehogy agyon tapossák őket. Ezek a földművesek kemény fizikai munkát végeznek nap mint nap, nehéz körülmények között élnek, ezért nem csoda, hogy valamiféle serkentőre van szükségük. Itt ez az ópium tea, amit a szívesen látott vendégnek is egy szertartás közepette felajánlanak. Egy ilyen szertartáson mi is részt vettünk.
Teaszertartás
Mikor megérkeztünk már ott voltak a falu legrangosabb férfi tagjai, akik hófehér ruhában, nagy turbánokkal a földre terített szőnyegeken foglaltak helyet. Középen egy istenség szobrocskája állt, mellette kis állvány teahálóval. Ez volt az ópiumtea szűrője.
Ebbe tették az ópium mák magjait és szűrték át rajtuk a vizet, ami lassan csepegett egy kis edénykébe. Közben mindenki áhítatos csendben figyelte a szertartást. A házigazda ebből a teából öntött egy kicsit a tenyerébe és a vendég onnan itta ki a kortynyi folyadékot. Az utasok közül nem volt jelentkező erre a szertartásra, így én képviseltem a csoportot. Csalódást okozott a kortynyi ital, mert nem volt különösebb íze és semmiféle bódító érzés sem kapott el. Ezután a házigazda köszöntött minket, mi pedig megköszöntük a vendéglátást.
Egyszerű, de boldog élet
Ezek után végig sétáltunk a falun, ami apró, sárból tapasztott, de nagyon tiszta házakból állt. A falakra és az udvarok döngölt földjére színes mintákat festettek. Bekéredzkedtünk egy-két házba, ahol az élénk színű száriba öltözött asszonyok és gyerekek fogadtak. Megnézhettük, hogyan élnek, milyen egyszerű konyhában főznek a családjukra nyílt tűzön. Pár agyag, illetve fém edényt használnak csak, kézi malomban őrölik a magokat. A vizet a kútról hozzák, itt ez is az asszonyok feladata. A szobában szinte semmilyen bútor sem volt pár összetekert gyékényt kivéve. Az asszonyok minden értéküket – ezüst ékszereket - magukon hordják. Ez azért is fontos számukra, mert ha véletlenül a férj el akar válni és kiteszi őket a házból, ezek velük maradnak.
Találkoztunk a helyi kovácsmesterrel, aki kis bemutatót is tartott arról, hogyan készíti el portékáit.
Az volt a benyomásunk, hogy vidéken az elmaradottabb körülmények ellenére sokkal boldogabban élnek az emberek, mint a városokban. Lassúbb és nyugodtabb az élet, mint a hangos, forgalmas, zsúfolt városokban.
Vásárlás a sivatag közepén
Indiától nem lehet vásárlás nélkül elköszönni és Rádzsasztántól szőnyegek nélkül búcsút mondani. Délután megérkezett a szőnyegkészítő mester Salawas faluból, ami híres a dhurrie-król, a sűrűn szövött pamut vagy gyapjú szőnyegekről. Ezek a szőnyegek alapvető kellékei az itteni emberek életének. Terítőnek, ágyterítőnek, imaszőnyegnek is használják, utazásokra magukkal tudják vinni, mert könnyű és kicsire össze lehet hajtogatni. A helyi lányok hozományából pár dhurrie semmiképp sem maradhat ki.
Leginkább geometrikus mintákkal díszített, mindenféle színben, nagyságban, formában elkészített darabokat láttunk elképesztő választékban. Természetesen senki nem tudott ellenállni a csábításnak és amikor fizetésre került a sor, a mester a sivatag közepén előkapott egy hitelkártya lehúzó masinát és minden probléma nélkül fizethettünk kártyával is.
Másnap reggel búcsút mondtunk a sivatagnak és tele élményekkel indultunk vissza a városi civilizációba.
Ezt is olvasd el!
Luxusélet a maharadzsa palotájában Indiában
A keleti népek vendégszeretete
