Amit azonban most felrakott Müller a könyvespolcomra a Szeretetkönyvvel, azt talán nem is tudom végérvényesen otthagyni. Nem lehet egyszer-kétszer vagy többször ízlelgetni, mert számtalanszor megtalál és neked, nekem és nekünk szól. Szó szerint elbeszélget az Olvasóval, meghallja kérdéseinket, és igyekszik válaszolni.
A Szeretetkönyv nem csak a szeretetről (barátságról, férfi-nő kapcsolatról,szexről, családról) tudható, leírható, talán ilyen formában soha ki nem mondott gondolatok esszenciája, hanem alkotójának élményanyagából is mélyen merít. Leplezetlenül enged be minket Müller Péter személyes életterébe, ahogy halálközeli élményeiről, házasságának szeretet-alapjáról, édesapjának meg nem ismerésének tragikumáról, vagy a számára fontos emberek (felesége, édesanyja, nagymamája) szeretet-ajándékairól ír.
Újabb és újabb gondolatszálakat bont ki, néha már-már elszakadva a prózától, a líra felé sodorva bennünket, meg-megpihenve a nagyobb lélegzetű eszmefuttatások között egy kis személyes kitérővel.
A mi szeretetünk, szeretetre való képtelenségünknek keserű lenyomata is a Szeretetkönyv. Az európai ember nagy tragédiája ugyanis- adja meg az alaphangot szerző-, hogy a keresztény kultúra nem tanította meg arra, amit Keleten már régóta tudnak: hogy hajánál fogva húzza ki magát a bajból. A mi nagy tragédiánk, hogy nem meditációval, jógával és elmélyüléssel van kibélelve ez az eszmerendszer, hanem arra ösztönöznek minket, hogy imádkozzunk, és szeretve segítsük egymást. Milyen szép is lenne...de sajnos képtelenek vagyunk rá.
A szeretet a legnagyobb szavunk, és ezzel élünk vissza leginkább.
Azt hisszük, értjük, tudjuk és átéljük nap mint nap, és mégis megdöbbenve tapasztaljuk,ahogy a szeretet nevében gyűlölködünk, szenvedünk, házasodunk és válunk el. Azt hisszük, a szeretet csak pislákol, abban a téveszmében vagyunk, hogy a szeretet nem lehet kemény,hogy szeretet nem bír elengedni. A magunk védelmére teremtett mítoszok áldozatai vagyunk.
Ám a mi szeretet-tévútjainknak már a kiindulópontja is téveszmékkel terhes: azt hisszük, elég, ha másokat szeretünk. Nem ismerjük a bölcsek nagy titkát: önmagunk szeretete nélkül semmit nem érünk. De a mai ember nem tud magával mit kezdeni:
"Lehetetlen egy életet úgy leélni, hogy önmagával az ember csak a vécén találkozzon"
Márpedig tegyük a szívünkre a kezünket: hányan hisszük és éljük át a "Lelkem a barátom"- eszméjét, aminek egy külön fejezetet szentel a szerző?
Pedig ennek a szamuráj-gondolatnak erőtadó jelentősége van: nem hatol át rajta a kritika vagy a szúrósnak tűnő tekintet. Mert ez maga a lélek-immunitás.
Mélyen merít Müller. Többször is felvillantja az egyes kultúrák és vallások szeretet-szemléletét, rokonságait és más-más nézőpontjait. Újra és újra elénk idézi Jézus és Péter alakját, és világítja meg a fogalom valódi értelmét. A Mester az őt eláruló gyáva Péterben azt is meglátja, hogy ő valójában kőszikla, erő.
Ez a szeretet lényege. Meglátni azt, amit más nem. Amitől a másik több lesz, vagy már több is. Ilyen szeretet szemmel, a szív szemével nézzük férjünket, aki mások szemében egy jelentéktelen kopasz kis emberke;gyerekünket,akit rút csecsemőnek látnak a nővérek.
Ez a fölfelé nézés, fölfelé szállás motívuma számtalanszor felbukkan a Szeretetkönyvben: meglátom a másikban azt, amit csak a szeretet-szemmel lehet meglátni. Mert szeretni csak fölfelé lehet. Sőt, szeretkezni is csak fölfelé lehet, mert a szex is misztikum.
És az ember, aki isteni és földi sajátos egyvelege, ha nem emelkedik, akkor zuhan. Mert csak két utunk lehet: a Nap vagy a sár.
Nincs középút.
Müller Péter: Szeretetkönyv (Alexandra kiadó)
