Erősen kopott fekete bársonykabát, cigarettafüst, egy ceruza és papírcetlik tömkelege. A film első perceiben ezt a képet kapjuk Alexander Luzsinról, a meg nem értett, hétköznapi ember számára együgyűnek tűnő sakkozóról, aki élete legfontosabb versenyére érkezik egy olasz kisvárosba, a világbajnokságra.
A gyermekkori emlékképekből építkező, első látásra igencsak magának való Luzsin élete első halásra meglehetősen egyszerűnek tűnik: volt egy rövidke tíz év a sakk előtt, azután pedig csaknem negyven év sakk. Luzsin pár nap elteltével a bajonkság helyszínén ismeri meg Nataliát, akit a jó népmesei hagyományok szerint nem az őt ostromló dúsgazdag herceg, hanem a kedvesen szólva is “más” sakkozó érint meg. Elkezdődik a bajnokság, leánykérés, a szülők nemtetszése, a gyermekkori flashback-ek szaporodása, és konfliktusok ezrei segítik, illetve gátolják Luzsint a koncentrálásban. A nagyképű, öltöny-nyakkendős olasz vetélytárs a film előrehaladtával még inkább szimpatikussá teszi a néző számára Alexandert, s az ezzel párhuzamosan bemutatott vele történt gyermekkori tragédiák pedig csak fokozzák ezt az érzést. Szimultán meccsek győzelmei, rengeteg kombináció kidolgozással töltött perc és megannyi egyszerű, ám annál többet mondó reakció magasztalja a kilencven akárhányadik percre az egekig Luzsint, aki végül kidolgozza a nyertes kombinációt, ám nem tudja befejezni a döntő játszmát.
A zene és képvilág hatásos, még akkor is, ha a magyarországi jelenetnél a Hősök tere a fű borította Lánchíd mellett kapott helyet. A film tanulságos, amolyan “Egy csodálatos elme” jellegű, ám egyetlen hibáját párom fogalmazta meg: a filmvásznon bemutatott sakkozó jellemének igen kevés köze van egy igazi sakkozó jelleméhez, kicsit túlfigurázott. Ez az érv akkor lett hiteles számomra, mikor a nyertes kombinációt kidolgozó Luzsin egyik nyertes partijának lépéseit a lépések előtt 2-3 másodperccel hallottam mellőlem. Mondjuk egy országos bajnoktól ez elvárható.
