Ez pedig csak azért zavaró, mert a World Press Photo kiállítások dícséretes hagyományához híven a képek mellett nem csak a fotós neve, a kép születési helye és ideje van feltüntetve, hanem egy kisebb fajta háttértanulmány is, amit általában érdemes elolvasni, vagy a kép megtekintése előtt,vagy után. Tolongásban olvasni pedig nehézkes. Az idei nyeretes World Press Photo, egy mexikói bevándorló – csonka -, családot ábrázol – azért csonka, mert férfi nincs a képen -, s a feliratból megtudhatjuk, hogy ez a család az USA-beli Texasban tengeti életét, valamilyen oknál fogva kimaradtak a helyi, vagy országos népszámlálásból, ezért aztán kipotyogtak a szociális háló szemei között a nyomorba. Ezt a nyomort látjuk a képen, a maga költői, mondhatnánk festői szépségében, színesben, tompa fényekkel körülvéve. Más kérdés, hogy a kép szereplői mennyire élik meg helyzetüket költőinek, festőinek, de tény, tíz éve nem volt ilyen egyhangú a zsüri döntése az első díj odaítélése szempontjából, mint most, ennek a Lara Jo Reagan által, egy amreikai hetilapb számára készítet képnek a kapcsán.
Pedig 121 ország, 3938 fotósa versengett 42 321 képpel. Gondoljuk csak meg!
Illetve nem ezt kell meggondolni. Hanem azt, hogy miért lehetet ilyen egyhangú a zsűri döntése. Azért, mert a kiállítás képeinek zöme lényegében ugyanazt a témát járja körül: az emberi hontalanság, kitaszítottság, a szenvedés állapotát. Legyen szó csecsenekről, palesztínokról, afrikai menekültekről, vagy ebolában szenvedő nyolc éves kislányról, meglincselt bangladesi férfiről, délafrikai kitoloncoltról, elfelejtett, s “ideiglenesen” falhoz láncolt elmebetegről, a téma ugyanaz: a fizikai és lelki kiszolgáltatottság – itt, a XXI. század kezdetén.
Biztos van valami titka annak, hogy a fotókiállításokon hemzseg a közönség.
