Mindez arra sarkallta őket, hogy irodalmi szövegben, zeneműben, vagy éppen képben, festményben ábrázolják mindazt, amit a sajátos művészi látásmód segítségével képesek voltak megérteni: reményeik, és a mi reményeink szerint is a lényeget. Azaz a miértet.
A középkorban végig, de a felvilágosodásig mindenképpen csupán egyfajta világmagyarázat létezett, a vallásos. Ebbe az értelmezési keretbe helyezték el a világ dolgait, és próbálták megfejteni annak titkait; a járványok e szerint isten büntetései voltak az emberiség bűnei miatt, így a gyógyulás sem volt más, mint a haragvó atya megbékítése, kiengesztelése.
A művészek sem vonhatták ki magukat az általános értelmezési keretből. A világ és annak magyarázata egy volt, a művészi újra alkotás eszközei pedig ehhez igazodtak. Bűn, büntetés, bűnhődés, kiengesztelés – kulcsszavak, melyek a megfejtés zárjába illeszkedtek; a csavar fordul egyet, idézhetnénk Henry James kultikus regényének tételmondatát.
A fekete halál egyik első képzőművészeti ábrázolása a 14. század végén, egy Toszkánában festett kéziratban tűnik fel. Az ördögök nyilakat lőnek ki áldozataikra, egyértelműen azért, hogy rémületet keltsenek az emberekben. A nyíl, mint a betegség, a szerencsétlenség és a halál hordozója, az Ószövetség és a görög mitológia nyíl-metaforáinak gazdag hagyományán alapszik.
Az ezt követő évszázadok során aztán új szerepben találta magát a művész, így a festőművész is. Még mindig a vallásos világkép viszonylag szűkre szabott keretei között lehetett mozogni, ám már megengedett volt másfajta értelmezés is, a szimpla bűn, büntetés, bűnhődés motívum, mely a haragvó isten szerepéből adódott. Átadta a helyét a krisztusi megbocsátás lelki megbékélést hirdető megközelítésének, az empátia, a szenvedők iránti együttérzés lépett előtérbe, és ennek képi megformálása már sokkal fontosabb lett az előző felfogás által vallott szigornál.
A vásznakon erős érzelmek jelentek meg, a járvány és a betegség már valami legyőzhető valamiként mutatkozik, ám mindez nem elég, hiszen személyes beleérző képesség, a fájdalom és az enyhülés közös megtapasztalása és megélése nélkül, a szimpla győzelem mit sem ér. Csak e kettő együttese kész megvédeni és megnyugtatni a szenvedő egyént és társadalmat, ennek az üzenetét, valódi „jó hírt”, azaz a már közel profán evangéliumot a művész hozza és hirdeti.
A modern időkben pedig a művészek önmaguk felé fordultak, önarcképeket készítettek, hogy így mutassák meg, hogyan tudják elviselni és hogyan tudnak ellenállni a felbukkanó járványoknak.
Ma, a COVID-19 pusztítása idején, ezek a képek lehetőséget kínálnak nekünk arra, hogy ismét elgondolkozzunk az isteni gondviselés és az emberi segítség természetén.
Azokban az időkben, amikor az írástudatlanság volt az általános, és a képek szerepe meghatározó volt az információ átvitelében, a festővásznakon drámai jelenetek sorjáztak. Az egyszerű embereket ezek gyakorlatilag letaglózták, földbe döngölték, egyszersmind föl is emelték az egekig; minden volt itt, isteni büntetés éppúgy, mint isteni kegyelem, mindez pedig olyan felfokozott intenzitással, melyről a mai kor emberének talán fogalma sincs. A retinák bizony alaposan el voltak kényeztetve.
A zsidó nép megszabadulása az egyiptomi fogságból szintén alkalmat szolgáltatott arra, hogy a bűn és büntetés narratívájának keretei között tárgyalja a művész a pestis járványt. Mint ismeretes, az egyiptomiakat tíz komoly csapás érte, mire hajlandók voltak a zsidó népet hazaengedni az ígéret földjére.
Ezek egyike egy a 14. századból származó Haggadah lapjain a pestis volt. A képen a fáraót és udvartartásának tagjait látjuk, amint kifakadt sebeiket kutyák nyalogatják. A pestis ideje alatt készített művek még a leghatalmasabbakat is arra emlékeztették, hogy életük törékeny, átmeneti és ideiglenes ( bal oldali kép).
A 16. századi alkotásokon a karakterek már humanizálódnak, a nézőt arra késztetik, hogy együtt érezzen a szenvedővel. A betegek itt már gyengéd ellátásban részesülnek, gondoskodnak róluk. A műalkotás meggyőz bennünket arról, hogy tegyünk valamit az ellen, ami amúgy félelmet kelt bennünk.
Az úgynevezett empátiát a középpontba állító megközelítést aztán továbbfejlesztették a 17. és a 18. században, nem utolsó sorban a katolikus egyház kezdeményezésére.
A pestis szenvedőit pedig egyre inkább magával Krisztussal, mint a kereszten szenvedővel kezdték azonosítani ( jobb oldali kép).
Amikor a spanyol nátha az első világháború után gyakorlatilag letarolta egész Európát Edvard Munch norvég művész lett annak első áldozata. Munch, eltérően a korábbi betegség-ábrázolásoktól, amikor is a művész a beteg szeretteit szorongással és félelemmel várakozva ábrázolja, itt a művész áldozatként mutatja be önmagát, akinek a betegséget teljes elszigeteltségben, egyedül kell végig szenvednie (a kép a bekezdés alatt látható).
David Wojnarowicz amerikai művész, aki AIDS-ben hunyt el, egy mélyen személyes, cím nélküli önarcképben saját halandóságát tükrözi. Körülbelül hat hónappal a halála előtt Wojnarowicz a kaliforniai Death Valley-ben tett utazást, és megkérte utazótársát, Marion Scemama-t, hogy álljanak meg.
Kiszállt a kocsiból, dühösen, magából kikelve kaparta a földet, majd élve „eltemette” magát. Fiona Johnstone, az Egyesült Királyság kortárs művészettörténésze úgy látja, hogy "David átveszi az irányítást önnön sorsa felett saját temetésével, így csökkentve a kiszolgáltatottságot, amit az AIDS jelent".
A mai digitális platformok lehetővé teszik a művészek számára, hogy azonnal reagáljanak a COVID-19-re valós időben, a megosztás előnyeit kihasználva. Az ír születésű művész, Michael Craig-Martin elkészítette a Köszönöm NHS virág poszterét (kép a bekezdés alatt). Egyszersmind arra biztatja követőit, hogy töltsék le, színezzék ki, és tegyék ki közösségi oldalukon.
