• Most jelent a meg a 31. könyved! Fel se fogom, hogy lehet ennyit írni… Nem félsz attól, hogy egyszer kiapad a forrásod, nem jön több ötlet?

• Pont ellenkezőleg! Rengeteg sztori van a fejemben. Egészen kicsi koromtól mesélek. Amikor még nem tudtam írni, akkor is történetetek mondtam a babáimról, a babáimnak. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem mindenki teszi ezt. Az is igaz, hogy én kislányként meglehetősen antiszociális voltam, nem nagyon barátkoztam, így magamat kellett szórakoztatnom.

Gyerekkora óta ír Fotó: Csibi Szilvia

• Ezt el se hinném, ha nem te mondanád! Egy ilyen cserfes, kedves nő, mint te, rendszerint kiskorában se visszahúzódó. 

• Nem jó oviba jártam. Vagyis az óvónő nem volt rendben. Nehezen fogadtam el, hogy anyukám nélkül kell lenni és sokat sírtam. Az óvónő pedig konkrétan egy engem csúfoló dalt tanított a gyerekeknek, amit sokszor énekeltek nekem… A suliban már más volt a helyzet, ott kinyíltam, de az ovis éveimre nem szívesem emlékszem vissza.

• Még hallgatni is rossz! Nem csodálom, hogy teremtettél egy saját világot magadnak. Amikor a kislányodnak ovit kerestél, nem tartottál attól, hogy rossz kezekbe kerül?

• Nem, mert először bölcsis lett és ott igen jó tapasztalataink voltak. Amikor várandós voltam Lindával, azt képzeltem, hogy majd szépen belesimul az életünkbe. Ugyanúgy békésen kávézgatunk reggel, ő bájosan gőgicsél, miközben írok. Persze nyilván nem így lett, de ez teljesen rendben is van, szóval nem úgy volt, hogy bölcsibe adtam azért, hogy kvázi ’nyugtom legyen’, hanem lényegében bekéredzkedett oda. Amikor pici volt, mindig felcsimpaszkodott a mellettünk lévő bölcsőde kerítésére - mert ő már akkor is barátkozós volt nagyon -, és egyszer csak behívták a gondozónők. Aztán ott ragadtunk. Mázlink volt, mert imádta és most, amikor jött az ovi, akadt is egy kis dilemmánk, hogy menjen-e a többiekkel a közeli óvodába, de aztán egy olyan helyet  választottunk, ahova gimi végéig járhat. Ezt mindketten nagyon jónak tartjuk a párommal, mert így a körülötte lévő pedagógusok végig tudják követni a fejlődését, nem kell újra és újra bizonyítania, ki ő, milyen a személyisége, habitusa, mennyi esze van.

Az iskolája is jó ennek az intézménynek, így a kislányunknak lesz tere és lehetősége arra, hogy kiforrjon benne, mi szeretne lenni. Ha úgy tetszik, ez egyfajta befektetés: megadjuk az alapokat ahhoz, hogy sikeres, boldog felnőtté váljon majd. Az már csak az én titkos vágyam, hogy jó lenne, ha itthon teljesedne ki és nem több ezer kilométerre tőlünk.

• Ezt épp te mondod, a nagy kalandor?

• Utazni, vagy országot váltani azért nem ugyanaz. Még ha én voltam is olyan bohó, hogy megengedtem magamnak akár több hónapos pihenést is.

• … Ami aztán óriási változáshoz is vezetett.

• Igen, de ez nem volt előre eltervezett. Fantasztikus volt anno bekerülni az ország legnagyobb női magazinjához, de egy idő után óhatatlanul kiég az ember. Amikor 11 év után öt hónap fizetés nélküli szabadságot kértem, csak fel akartam töltődni. Elmentem Thaiföldre és bejártam az országot. Aztán, ahogy közeledett a hazaút napja, egyre jobban fájt a lábam. Nem értettem, mitől, mert nem sérültem meg, nem volt rajta rovarcsípés. Elkerültem egy masszőrhöz, akinek megemlítettem a fájdalmat, mire azt mondta: a nagy lépés mindig fáj. Abban a pillanatban tudtam, hogy felmondok.

Az életmű egy része Fotó: Facebook/Fejős Éva

• Jó döntés volt?

• Feltétlenül! Azóta kizárólag azzal foglalkozom, ami engem megmozgat, ami boldoggá tesz. Bár az újságírás hiányzik. Egészen más ebben a fővárosi elszigeteltségben az élet, mint járva az országot. Engem az mindig átmosott, helyretett, hogy láttam, mások hogyan élnek, mik foglalkoztatják őket. Lehet, hogy ezt valamilyen formában visszaemelem az írói létembe.

• Fér oda még valami? Hiszen nem elég, hogy a saját könyveidet írod, de még mentorálsz is új szerzőket.

• Azokat a dolgokat engedem be az életembe, amiket szeretek. Ezeket az írásokat, embereket szeretem. Nagyon izgalmas ám egy tehetség felfedezése!

• Neked mi a jó abban, hogy támogatod a saját konkurenciádat?

• Nem tekintem őket annak. Társak vagyunk. Adok-kapok, persze jó értelemben. Ne felejtsük el, hogy van egy kiadóm. Már hetedik éve működik és szerencsére jól prosperál. De bármilyen termékeny vagyok is, bőven befér a portfólióba más is. Ezért hirdettem meg a Regényíró novembert, ami egyébként egy amerikai kezdeményezés, de jó ötletnek tartottam átültetni ide, és lám a 30 napos kihívás eredményeképpen egy csomó kiadásra érdemes írást kaptam.

• Mihez méred? Ki a kedvenc íród?

Egyet nem tudok mondani, legyen három: Nick Hornby, Anna Gavalda, John Grisham. De kislányként faltam Jókait is. Őt ma már nagyon nehéz lenne megkedveltetni egy gyerekkel.

A legújabb könyv és a naptár Fotó: Facebook/Fejős Éva

• Mint kiadó, akár olyan szerzőt/témát is megjelentetnél, aki/ami téged nem fog meg, de érzed benne a sikert?

• Ilyen még nem volt. Amikre igent mondtam, azok olyan könyvek, amiket én is megvennék. Arról nem beszélve, hogy szenzációs háttértörténetek vannak a szerzők mögött. Lehet, hogy csak mázli, de olyan írók könyvet adom ki, akik emberileg  is inspirálók. De egyébként azt gondolom, aki írt egy könyvet - még ha nem is olyan jót-, az már letett valamit az asztalra és ez az élet egyéb területein is egy hivatkozási alap lehet önmaga számára. Hogy: hé, hát mégiscsak van egy könyvem, talán ezzel a feladattal is megbirkózom. Szerintem már ezért megéri.

• De nyilván rengeteg olyan önjelölt zseni is küldi neked az írásait, aki nem éri be azzal, hogy a „fióknak írt”. Nálam van egy olyan szabály, hogy 60 oldal után leteszem azt a könyvet, ami nem tud vinni magával. Nálad ez hogy van?

• Hatvan?! Nagyon megengedő vagy! Nekem ennyi időm nincs. Pár oldalból érzem, hogy érdemes-e folytatni.
• És hogy mondod meg, ha vacak?
• Először kedvesen. Mert kedves ember vagyok, nem szeretek senki se megbántani. De ha valaki nem érti, akkor néhány körmondat után konkrétan közölni kell a tényt, hogy az illető nem erre született.

• Tehát akkor te is azon az állásponton vagy, hogy erre születni kell, nem tanítható? Mert sok író kurzust látok, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy írni vagy tud valaki, vagy nem.

• Egyetértek. Nem mondom, hogy nem lehet átlendíteni valakit egy holtponton, hogy nem lehet tanácsokat adni, de magát az írás képességét nem lehet tanítani. Ezért se gondolkodtam soha ebben. Igazából a kiadó se azért született, hogy mások munkáit dobjam piacra, csak egyszerűen elegem lett abból, hogy milyen kevés maradt nekem egy-egy könyvből, annak ellenére, hogy – szerénytelenül - elképesztő példányszámban keltek el a regényeim.

• Értesz te az üzlethez? Meg lehet ebből élni?

• Azt mondanám, hogy most már értek hozzá és meg is élek belőle, de azért ebben nagyon sok munka és olykor egy-egy pofon is van. Ott kezdődik, hogy matekból rém rossz voltam mindig, most pedig  állandóan számolnom kell. Aztán, amikor meglett a webshop, első nap összeomlott a rendszer. Ezt óriási pofon volt, mert nagyon készültem rá. Most már profin működik, sőt, ez adott támaszt, ez húzott ki a bajból a lezárások alatt.

• Meg az a zseniális ötleted, hogy fejezeteket lehetett vásárolni a készülő könyvedből.

• Ez tényleg jó konstrukciónak bizonyult, az olvasók nagyon szerették. Előre kifizették a könyvet, majd  hetente kaptak egy-egy fejezetet, amikor pedig nyomtatásban is megjelent a kötet, azt is átvehették egy ajándék regénnyel együtt.

• 

  Maszk a kiadó könyveivel Fotó: Facebook/Fejős Éva

  De van más is: 2021-es naptár, maszk - igazán kreatív vagy! És azt is nagyon szerették a követőid, hogy felolvasást tartottál nekik a karantén idején.

• Az az én szívemnek is nagyon kedves volt. Egészen különleges érzés ilyen módon elérni hozzájuk. Pedig nekem eddig is elég szoros volt a kapcsolatom velük, az évek alatt rengeteg visszajelzést kaptam arról, miben/hogyan segített valakinek egy-egy regényem. Ugyanakkor ez nagy felelősség is, mert emlékszem, amikor egy lány azt írta: ”Elolvastam a Mexikóit, felmondtam és indulok”.  Figyelmeztettem rá, hogy azért ez csupán egy fikció, de ő ment! Más kérdés, hogy azóta is tudok róla, és minden rendben vele, de képzeld el, ha belebukik… Azt nehéz lett volna feldolgoznom.

• Olyan volt már, hogy magadnak segítettél egy helyzet megoldásában azzal, hogy újraolvastad egy könyved, vagy úgy cselekedtél, ahogy egy regényhősöd?

Az írás számomra terápia, akkor is, amikor nem kimondottan saját élményekre támaszkodom. Tehát, ha így nézem, mindenképpen segít ventillálni a feszültségeket, kétségeket, vívódásokat. A történetek pedig annyira bennem vannak, hogy talán nem is tudnám megválaszolni, mikor szól belőlem a saját hangom és mikor egy karakter. A könyveim és én egyek vagyunk.