Az idei ősz egy teljesen új fejezetet nyitott az életedben: október elején énekesnőként léptél a közönség elé Ónodi Eszter & The Open Pub zenekar élén. Első lemezeteket, az Amikor összegyűrtük az eget című albumot a Gödörben mutattátok be. Hogyan élted meg a debütálást?
Maga a fellépés, és az egész odáig vezető út is nagyon izgalmas volt számomra. Korábban egyáltalán nem merült fel bennem, hogy ezen a területen is próbára tegyem magam, de a lehetőséget az élet elém hozta – ráadásul pont a pandémiás karantén alatt –, én pedig úgy éreztem, élnem kell vele.
A kezdettekkor valóban csak egyetlen dal „fényre bábáskodása” volt a cél?
Igen, Kirschner Péter megkeresésére eredetileg egy zenei szám erejéig álltunk össze. A felvétel azonban olyan jó hangulatban készült, hogy végül közfelkiáltással döntöttünk az együttes – Kirschner Péter: gitár, Bakos Zita: zongora, Szeifert Bálint: nagybőgő, Tóth Márton: dob, én pedig, mint énekes – megalapítása mellett.. A végeredmény pedig egy reményeink szerint igazán egyedi, személyes, költői alter-pop hangzásvilág, amely egy egész albumon keresztül megmutatkozik. A közönség nagy örömmel, nyitott szívvel fogadta a zenénket, ezért is igyekszünk, hogy a következő hetekben, hónapokban minél többekhez eljuttathassuk, több koncertet, fellépést is tervezünk.
Költői hangzásvilágot említettél: a zenei szöveg alapját Karafiáth Orsolya versei adják. Mennyire kaptatok tőle szabad kezet az alkotói folyamat során? Hiszen vers- és zeneszöveg bizonyára teljesen más ritmust, lendületet és rezonanciát követel.
A szöveg eredeti hangulatának, üzenetének megőrzése kifejezett cél volt, kisebb módosításokat kizárólag a prozódia tett szükségessé. Orsi e téren is rendkívül segítőkész, nyitott és együttműködő volt, a jóhangulatú közös munka révén pedig úgy gondolom, hogy sikerült a közönség számára is értéket teremtenünk. Igazán izgalmas egy ilyen jellegű alkotói folyamat, Orsi maga is rácsodálkozott, hogy az eredeti versek, amelyek a maguk műfajában kissé mélabús, szomorkás hangulatot tükröztek, a zene által új dimenziót nyertek sejtelmes, füstös, olykor country-s, olykor dzsángós atmoszférát teremtettek.
A lemez kapcsán megjelent Én úgy alszom című klip is fémjelzi ezt a különleges, fátyol mögül felsejlő világot. Három arcod is felvillan a képsorokon, melyik áll a legközelebb hozzád?
Úgy hiszem, a vendégként betérő néző karaktere a leginkább önazonos, illetve a díva jobbik énjét is szívesen tudnám a magaménak. A gonosszabbik oldalával szerepen kívül nem szívesen azonosulnék.
A zenekartól függetlenül is mozgalmasan robbant be az ősz az életebe: a Katonában számtalan felújítópróba, új premierek színesítik a mindennapjaidat. A közelmúltban mutattátok be a Mesteremberek című dán darabot, amely egy lakásfelújítás viszontagságait tárja elénk. „Titokzatos dolgok történnek: építőanyagok, falak, lépcsők tűnnek el, és ez még csak a kezdet…” – olvasható az ismertetőben. Igazán szórakoztatónak tűnik, de vajon, hogyan fogadta, fogadja a közönség?
Az eddigi tapasztalatok alapján nagyon szeretik. Ez a darab nem akarja megváltani a világot, mégis azt adja, amire talán most a legnagyobb szükség van, egy jólesően nevetős, önfeledt estet a bizonytalan, szorongató pandémiás időkben. Ráadásul olyan témát boncolgat, amelyhez a legtöbb ember tud kapcsolódni, hiszen bizonyára mindenkinek volt már élete során felújítós-szakemberes élménye.
Ez veled kapcsolatban is igaz?
Hogyne, jelenleg is egy szinte már Guinness-rekordok sorába illő, négy éve húzódó lakásfelújítási mizériában vagyunk. Lassan mindez már az abszurditásba hajlik. Jó munkához idő kell, ezzel próbálom nyugtatni magunkat.
Visszatérve a Katonához: nagy sikert aratott a nyáron bemutatott Lear király, amellyel a pandémia hosszú hónapjai után nyitottátok meg újra a színház kapuit. Jegyet akkor szinte lehetetlenség volt kapni, azóta is tart a nézők lelkesedése?
Óriási élmény volt újra színpadon, nézők előtt, nézőknek játszani és úgy éreztük, ők is eufóriában voltak. Ahogy én látom, ez azóta is tart, ugyanakkor a kitüntető érdeklődés nem csak a Lear királyra, hanem valamennyi előadásunkra igaz. A Katona szerencsére általában mindig telt házzal játszik, ezért óriási köszönet a közönségünknek.
A Lear királyban Gonerilt, az uralkodó elsőszülöttjét játszod, a középső lányt Pelsőczy Réka alakítja. Mind a kettő negatív, gonosz karakter. Hogyan tudtátok szétválasztani, árnyalni az alapvetően egy tőről fakadó tónusokat?
Valóban a két lány sémája nagyon hasonló. Shakespeare karakterei egyébként sem olyan mélységben kidolgozottak, részletgazdagok, mint például Csehov szereplői. Goneril és Regan szinte egy tömbből faragottak. Kettőjük különbözőségét talán leginkább a mi saját személyiségbeli különbözőségünk által tudtuk megragadni és visszaadni a közönség számára.
Rékával évfolyamtársak voltatok a Színművészeti Főiskolán. Milyen a közös játék vele?
Kifejezetten szeretek együtt dolgozni Rékával, igazi partner, mindig nyitott az új ötletekre. Eddig nem sokszor osztottak minket össze a Katonában, de nagyon örülök, hogy a Lear király erre lehetőséget adott.
Hajmeresztő vagy! Talán ez a legkifejezőbb jelző, ami egy korábbi, az Aglaja című filmben nyújtott alakításod kapcsán a nézők eszébe juthat. A cirkusz izgalmas, általában csillogónak tűnő, de a kulisszák mögötti árnyoldalas világot megidéző alkotásban artista művésznőt játszol, akit a hajánál fogva emelnek a magasba. Enyhe kifejezés: még nézni is félelmetes volt.
Megcsinálni is! Már gyomorgörccsel ébredtem azokon a forgatási napokon, amikor tudtam, hogy felfüggesztenek. Ilyenkor mindig felmerült bennem, vajon hányszor kísértem még a Sorsot, a Jóistent! Annak ellenére, hogy tudtam, maximális körültekintéssel történnek az előkészületek, abszolút volt esélye egy előre nem várt fordulatnak, balesetnek. Erre sajnálatos, aktuális példa Alec Baldwin esete is: bármikor, bármi megtörténhet.
Szinte vérfagyasztó jelenet a film vége felé, amikor az általad alakított Sabinét daruval több tíz méter magasságba emelik a hajánál fogva.
A jelentet Romániában vettük fel, emlékszem, a darukezelő nem beszélt magyarul, szinte csak jelelni tudtuk az instrukciókat. A magasban játszódó képkockáknál ugyan már volt dublőröm, de a közeli snitteket velem forgatták. A hajamat horogra akasztva elemeltek el a földtől, és miközben feszült a gerincem és valamennyi csigolyám, igyekeztem arcomra ölteni mindazt a kifejezést, amit a rendező, illetve a szerep követelt tőlem. Közben persze időnként felsejlett bennem, hogy egy tőlem száz méterre levő ismeretlen darukezelő kezében vagyok, egy rossz mozdulat és egy életre lebénulhatok.
Bátorság! Ez a szó az Aglaja mellett egy korábbi eseteddel kapcsolatban is igaz. Röviddel azután, hogy nem vettek fel elsőre a színművészetire, egy véletlen folytán összefutottál Ascher Tamással a Váci úton. Odaléptél hozzá, és meggyőzted: a nyári színművészeti táborban van a helyed. Mindig ilyen merészen állsz bele az élet hullámaiba?
Akkor úgy érzetem, hogy az életem múlik a táborba jutáson, az volt az első lépésem a hivatásom felé. A mai fejemmel lehet, nem tenném. Vagy talán mégis? Azt gondolom, amikor mélyen ösztön-vezérelt helyzetről van szó, nem mérlegelek, hanem cselekszem. Fatalistaként pedig nem hiszek a véletlenekben, a pályám során mindennek úgy és akkor kellett történnie ahogy és amikor történt. Meggyőződésem például, ha elsőre felvesznek a főiskolára, ma nem a Katonában lennék, talán már a pályát is elhagytam volna, ezt pedig őszintén sajnálnám.
Szerencsére, vagy szerencsétől függetlenül ez nem így történt, a sok felújító próba – Nóra, Platonov, Tartuff, Ahogy tetszik – pedig jelenleg is teleírja a naptáradat, nem is beszélve az újonnan született együttes tervezett koncertjeiről. Ennyi feladat, kihívás mellett hogyan tudsz feltöltődni, pihenni, kikapcsolódni?
A Balaton az egész családunknak nagy szerelem. Ősszel különösen, fájdalmasan szép arcát mutatja, és bár a színházi szezon és az iskola miatt egyre kevesebb jut belőle, még nem „zártuk le” a tavat idénre. A családommal szeretünk nagyokat biciklizni, társasjátékozni is, ez utóbbit remélem hamarosan már – az említett felújítási munkák után – az új otthonunkban tudjuk megtenni. Tény azonban az is, számomra a színház, az előadóművészet megújuló energiaforrás: sokat követel, de mint az elektromos autó, folyamatosan vissza is táplál.
Forrás: Előadóművészi Jogvédő iroda
Ez is érdekelhet:
"Most érzem úgy, hogy megérkeztem" -interjú Pokorny Liával
