Ahogy mi is beszámoltunk róla, január óta forog a Katinka című dokumentumfilm, melynek alkotói folyamatosan nyomon kísérik és rögzítik az úszófenomén életét.
2020 bőven szolgált meglepetésekkel: a világjárvány kirobbanása, terjedése, a karantén, a versenyek és az olimpiai elhalasztása óriási kihívás elé állította a többszörös olimpiai bajnok úszót és a film stábját. Hosszú idő óta Katinka és csapata - az Iron Team – végre újra versenyez a Duna Arénában zajló ISL bajnokságon. Katinka, a nívós nemzetközi verseny összes úszójával egyetemben, több hétre „buborékba” költözött, ahol családjától és barátaitól elzárva, szigorú járványügyi intézkedések közepette, izoláltan edzenek és versenyeznek.
A hosszú kényszerleállás miatt a versenyre való felkészülés, eddig nem ismert, rendkívüli erőfeszítéseket követel meg az Iron Ladytől, akinek nemcsak testileg, de lelkileg is formába kell hoznia magát. A Katinka dokumentumfilm rendezője, Pálinkás Norbert az életesemények rögzítésén keresztül nagy hangsúlyt helyez Katinka lelki vívódásainak bemutatására is.
„Röviddel az intenzív edzések elkezdése után, életemben először pánikrohamot kaptam. Erős szorítást éreztem a mellkasomban, alig kaptam levegőt, ki kellett szállnom a medencéből, elég ijesztő volt. Az utóbbi hónapokban rengeteget vívódtam - nekem nem tett jót a leállás. Nem véletlenül nem tartottam eddig soha szünetet, sejtettem, hogy nagyon nehéz abból visszajönni." - mondta Hosszú Katinka.
Majd így folytatta:
"Megviselt ez a kényszerű pihenő, főleg lelkileg. Próbáltam a jó oldalát nézni, pihenni, kikapcsolódni, nyaralni, de közben folyamatos lelkifurdalással küzdöttem. Ha néha elmentünk szórakozni, éjféltájt rendszeresen kiborultam, sírtam, azt éreztem, hogy nekem nem ez a dolgom, edzenem kéne, az én helyem a medencében van. Másnap hajnalban rohantam az uszodába, de pár hossz után már nem is tudtam, hogy miért úszom, lehetetlen konkrét cél nélkül kihozni magadból a maximumot.
Az elmúlt hat hónapban kizökkentem a rutinomból, minden felborult az életemben és most rájöttem, hogy nekem a civil élet egy összevisszaság, egy káosz, ami nekem most még nem megy. Megdöbbentett a felismerés, hogy milyen iszonyú nehéz civilként élni. Úgy érzem, hogy nem becsültem eléggé a régi steril életemet, sőt sokszor súlyos tehernek éreztem, hogy ki kell zárnom a külvilágot és csak magamra kell koncentrálnom. Most azzal szembesülök, hogy ez valójában mennyire szuper, ezt a tanítást halljuk mindenhonnan: élj a jelenben, figyelj magadra, ne lógj folyton a neten, a közösségi médián, szakadj le a telefonodról. Most jöttem rá, hogy én milyen kivételes helyzetben vagyok, maga a mentális luxus, ahogy évtizedek óta élek. Nagyszerű érzés, hogy én önmagamnak diktálok, az étkezésemre, a légzésemre, a testemre, a technikámra koncentrálok. A vízben nekem letisztul az élet. Sok és nehéz a napi feladatom, de minden erőmet összeszedve teljesítem őket, és utána nem nyomasztom magam. Minden tőlem telhetőt megteszek és este elégedetten fekszem le.
Amikor beköltöztem a „buborékba” megijedtem, hogy be vagyunk ide zárva, nem lehet kimenni, de már az első megbeszélésen magával ragadott a csapatszellem, azt éreztem, hogy készen állok a versenyzésre, és hogy sehol máshol a világon nem lennék szívesebben, mint pont itt.”
A készülő portréfilm a tervek szerint, a tokiói olimpia után, 2021. karácsonya körül a magyar mozikba.
