Erős Antónia több mint húsz éve vezeti az egyik vezető kereskedelmi csatorna hírműsorát, a nézők szinte családtagként tekintenek rá. Kiegyensúlyozott személyisége átjön a képernyőn, talán ez a hosszan tartó karrierjének egyik titka. Hétköznapi munkája mellett az Egy Csepp Figyelem Alapítvány alapítója és vezetője, érintettként szívügye a cukorbetegség elleni küzdelem. Kíváncsiak voltunk arra, hogyan élte meg Antónia a világjárvány okozta változást, két kamaszgyermek anyukájaként hogyan alkalmazkodott az új élet kihívásaihoz.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
Az általános iskolában nyolc éven keresztül kitűnő tanuló voltam, kivéve egy tanévet, ami az ötödik osztály volt. Alsó tagozatban a tanító nénim, akit imádtam és ő is nagyon szeretett engem, sokszor elnéző volt velem. Akkor is megadta az ötöst, amikor nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna. A felsős tanároknál már nem ez volt a helyzet. A biológia tanárom, Zoli bácsi, aki egyébként egy zseniális pedagógus volt, a cserebogarak fejlődése témából a feleletemre kettest adott, mert nem igazán készültem fel belőle. Arra is emlékszem, hogy meg voltam sértődve emiatt. Be kellett akkor látnom, hogy a nem tanulásnak vannak hosszútávú következményei, egy ilyen felelet után bárhogy is igyekszik az ember, nem tud ötösre javítani abban a félévben. A következő négy évre ebből megtanultam, hogy igenis alaposabban kell készülni, nem lehet csak abból megélni, amit az órákon hall az ember. Később a középiskolában elkezdtem a lazulást, mint a kamaszok általában, ez a lázadás egyik jele volt nálam is.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Igenis, meg nem is. Pedagógusnak készültem és meg is szereztem a tanítói diplomát. De nem kezdtem el tanítani. Időközben az egyik tanárom felhívta a figyelmemet arra, hogy a városi tévéhez riportereket, szerkesztőket keresnek. Mielőtt szeptembertől elkezdtem volna a tanítást, aláírtam egy szerződést a kaposvári városi tévéhez. Így indult el a tévés karrierem.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Mennyire voltak nyitottak, vállalkozószelleműek a szüleid?
A szüleim teljesen hétköznapi, a 70-es, 80-as évekre jellemző életet éltek. Egy átlagos családot képzelj el óvónő anyukával és teherautó sofőr apukával. Soha nem voltak nagy terveik az életben, eszükbe sem jutott változtatni azon, ahogy éltek. Elégedettek voltak mindennel.
Belőled is ilyen ember lett? Te mennyire vagy képes a változásra?
Képes vagyok rá, de nem szeretem. A stabilitás nagyon fontos része az életemnek, az állandó, kiszámítható dolgokat kedvelem. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudok alkalmazkodni a változáshoz, sőt vannak olyan helyzetek, amikor én kezdeményezem a változást, ha érzem, lépnem kell. 25 évesen lettem cukorbeteg, ez a megelőzhetetlen és visszafordíthatatlan betegség egy olyan változást hozott az életemben, amit nem én akartam. Teljesen más életet kezdtem el élni emiatt. Azt szokták mondani, hogy minden krízisből pozitívan lehet kijönni, ha teszünk érte. Velem is ez történt. Ha azt nézzük, hogy a betegségemnek köszönhetően kellett életmódot, várost, munkahelyet váltanom, aminek az lett az eredménye, hogy húszon éve egy országos televíziós csatorna csúcsműsorát vezetem, találkoztam a férjemmel, gyerekeim születtek, ez egy nyertes történet. Nyilván abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, nem ezt éreztem.
Hogyan tudtad túltenni magad a magánéleti mélypontokon, az emberi játszmák okozta sérüléseken? Mi az, ami tovább lendített?
A családi háttér nagyon fontos. Mindig is tudtam, hogy a szüleim, a nővérem nagyon szeretnek, gyerekkoromban és most is biztos hátteret jelentenek. A férjem, a gyerekeim mellettem vannak, mindig számíthatok rájuk. Egy elég erős baráti háló vesz körül minket, a legnehezebb helyzetekben ők is támogatnak. Szerintem az ember életében a legnagyobb fordulópont az, amikor gyereke születik, ettől kezdve nem nagyon hagyhatod el magad. Minden helyzetből fel kell valahogyan állni, mert ott vannak a gyerekek, akik számítanak rád.
Ha már a gyerekeidet említetted, nekik mit tanítasz a változásról? Hogyan neveled őket, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?
Az egyik orvosom szokta mondani, hogy az életet nem lehet megúszni. Ez egy nagyon igaz mondás, összefoglalja a lényeget. Nyilván nem minden nap egy rózsaszín álom, de szerintem halálosan unalmas lenne örökké rózsaszín álomban élni. Attól szép minden, hogy a dolgok változnak körülöttünk és ezt lehet szeretni és élvezni. A gyerekeimnek akkor könnyebb ezt megérteni, ha a legfontosabb dolgok az életükben igenis stabilak. A család, a barátok, akik körül veszik őket, ők állandóak. Így akár jó, vagy akár rossz egy változás, sokkal könnyebb végig vinni, vagy alkalmazkodni hozzá.
Az elmúlt másfél év is egy nagy tanulási folyamat volt mindannyiunknak. Nagyon keveset beszélünk arról, hogy a gyerekek hogyan élték meg az elmúlt időszakot. A gyerekeim kiskamaszok, ők is folyamatos változásban vannak, nagy kihívás volt elfogadtatni velük azt, ami számunkra, felnőttek számára is elfogadhatatlan és érthetetlen.
Annyit tudunk tenni, hogy a lehető leghiggadtabban elmagyarázzuk nekik, hogy a folyamatok éppen hol tartanak. Mi az, amit biztosan tudunk, felhívjuk a figyelmüket arra, hogy ebben a helyzetben nekik is áldozatokat kell hozni.
Milyen változásokat hozott a Covid-járvány a te életedben és hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Nem tudok múltban beszélni erről az időszakról, mert még nagyon is benne vagyunk. Szerencsére nem vagyok egy pánikoló típus, de az új helyzetekhez való hozzáállásom hullámzó volt. Ahogy az emberek többsége, volt, hogy én is féltem, aztán, amikor egyre több információ jutott el hozzánk, megtanultam együtt élni velük. Be kellett látnunk, hogy ez egy hosszan tartó együttélés lesz, nemcsak egy laza, futó kapcsolat. A cukorbetegségemmel kapcsolatban, bíztam az orvosaimban, kikértem a véleményüket, követtem a tanácsaikat.
Hogyan kezeled idő múlást? Hiszen, ez is változás. Ahogy idősödünk, változik a testünk, a gondolkodásmódunk.
Ez egy annyira lassú változás, hogy észre sem veszed. Amikor a fotókat nézed vissza, akkor jössz rá, hogy nem mindig úgy néztél ki, mint mostanában. Ez valami olyasmi, ami engem nem érdekel és nem is zavar, mivel jól érzem magam a bőrömben. Bármit is teszek, az idő múlik, ezt el kell fogadni.
A tévés munkádat ugyanúgy folytattad az elmúlt időszakban, mint a járvány kitörése előtt. Mi volt a helyzet az Egy Csepp Figyelem Alapítvánnyal, aminek alapítója és vezetője vagy. Milyen új kihívások várnak rátok mostanában?
Az alapítvány életében az elmúlt másfél év óriási lehetőségeket hozott. Kijelenthetem, hogy a tavalyi év munka szempontjából húzósabb és sikeresebb volt, mint bármikor korábban. Nagyon gyorsan alkalmazkodtunk az új helyzethez, az összes programunkat, vagy azok egyes részeit áttettük az online térbe. Nagyon korán megtanultuk, hogy az eseményeket többféleképpen tervezzük meg, legyen élő és online opció is. Ezt a velünk együttműködő szervezetek, támogató partnerek is megértették és most is velünk vannak. Sőt újak is csatlakoztak hozzánk. Gőzerővel dolgozunk a Magyarország cukormentes tortája versenyen, a nyertes nyilvános kihirdetése augusztusban lesz, utána a nagyközönség is megkóstolhatja az első helyezett tortát. A másik nagyon fontos munkánk a képzéssel kapcsolatos. Eddig is mi képeztük azokat a pedagógusokat, akik az óvodákban, iskolákban a cukorbeteg gyerekek fogadását végzik. Annyit változott a helyzet, hogy egy rendelet értelmében ősztől kezdve, minden oktatási intézményben kell, hogy legyen egy ilyen személy, akiket szintén mi képezünk ki.
Ezt is olvasd el!
