Eljött a nap, amikor a fél szekrényt bepakoltam a piros bőröndömbe, ám mégsem utaztam el. Ott álltam a teremben, a kifeszített fehér lepedővel takart asztal mellett, és szórtam kifelé a nemrég még gondosan vasalt és hajtogatott kollekciót. Akkor csodálkoztam rá, és magamra, hogy életem derekától már kicsit arrébb, a színskálán még mindig csak a piros-fekete-szürke trikolórban létezem.
Kétszettes lesz a menet, közölték, én pedig örültem, hogy végre nyilvánossá tehetem a jin és a jang oldalamat is az egy szoknya, egy nadrágban. Magamra ruháztam a kiválasztottakat, s mire felocsúdtam, már a fülem mellett sistergett a forró hajvasaló. Éreztem a mozdulatokból, hogy a befelé szokott tincsek irányt változtatnak, és kifelé lódulnak. Nem nyafogtam, de már késő is lett volna. Még a tükörbe sem nézhettem, úgy pattantam az asztal tetejére, a púderes kezek közé. Lehunytam, felnéztem, megnyaltam, és nem pislogtam. Így aztán gyorsan „kikészítettek”… Én pedig hálából a pergőnyelvű fotóst, akinek minden utasítását ellenkezően hajtottam végre, hiába kattogott profin körülöttem.
Hamupipőkének bezzeg mennyivel könnyebben ment a varázslat, jutott eszembe, miközben csípőt toltam, mellet nyomtam, hasat húztam, félre léptem, szemöldököt vontam és tanulságot, miszerint: „A belső mosolyt láthatóvá kell tenni, hogy megszépítse a külsőt…”
Na, köszönöm, csodálkoztam rá aztán nyersen a még nyersebb képekre, melyek a felismerhetetlenségig engem tükröztek vissza. Magamnak is meglepetés voltam, hát még a támogatóknak és a szurkolóimnak. (Az ellenségeimről nem is beszélve.)
Utólag se kértem a „fotósopot” , maradtam a magam natúr valóságában. Azért mégis tanulságos volt a tiszavirág-életű átvarázsolós akció, (mint egy „lafonten”-mesében), miszerint meg kell tanulnom az arcfestést, a tincssütést és a mosolygást. Csak ezen múlik minden.
No meg az egyensúlyon. A lelkin.
