A skanzent mifelénk, Vas megyében falumúzeumnak hívják. Van Szombathelyen is egy gyönyörű, ki is szoktunk menni évente legalább kétszer, karácsonykor, húsvétkor, és össze szoktunk vásárolni mindenféle használhatatlan dolgot, és egy rakás édességet.
Szentendrén is hasonló élményben lehet részük, azzal a különbséggel, hogy ez a Skanzen akkora, hogy egy nap alatt képtelenség bejárni. Az ország minden tájáról érkeztek ide házak, megismerhetünk régmúlt korokat, és még csak olvasnunk sem kell, mert a felügyelő nénik-bácsik mindenre készségesen válaszolnak, és tökéletesen képben vannak.
Tudták például, hogyan dolgoztak a kékfestők? Vagy hogy készült a gyertya? Hogy szállt ki a füst a házból? Hogy milyen a kemencében sült pogácsa és mézeskalács? Nem árulom el, menjenek ki a Skanzenbe.
A második legjobb élmény kétségkívül a vegyesbolt volt, ahol a csattogós lepke és a pléh öntözőkanna mellett találtam ördöglakatot és még számtalan kincset. Önmagamat azonban képtelen vagyok meghazudtolni, úgyhogy a legeslegjobban a karám tetszett.
Vakargattam rackákat, meglestem egy kisbárányt, megvakartam egy csacsi fülét, és megetettem egy lovat. Egy gyönyörű, fekete lovat. Húsz perc után aztán eszembe jutott, hogy terhesen talán nem kellene könyékig nyálasnak lennem egy hátastól, de akkor már mindegy volt, egymásba szerettünk.
Ajánlom mindenkinek, látogasson ki a Skanzenbe. És adja át üdvözletemet annak a gyönyörű lónak!
