Az anyák napja egy gyönyörű ünnep. Nálunk, ha jól sikerül, bőgünk. Mindig ez van, ha jól érzi magát a család: legutóbb az unokahúgom tornabemutatóján sírtunk karöltve hárman az anyámmal és a nővéremmel. Csak úgy, boldogságból.
Persze az anyák napja örökös lelkiismeret-furdalás is, mivel elég messze élünk a szüleimtől, valahogy soha nem azon a hétvégén keveredünk haza, amikor kellene. Ilyenkor aztán marad a virágküldés, a telefon, vagy az előre hozott, vagy eltolt ünneplés. Ami nem tökéletes, de ez van, ugyebár.
Kicsiként én nem is igazán értettem, miért adom a csokrot pontosan. Aztán ahogy felnő az ember, egyre fontosabbá válik, hogy megköszönje. Azt a mindent, amit úgysem lehet. Nagyon bölcs anyám pedig ilyenkor - amellett, hogy sír - csak azt mondja, amit ő adott nekem, majd visszakapom a saját gyerekemtől. A jót is, és a rosszat is, csak hogy ne legyenek félreértések.
Jövő ilyenkor reményeim szerint már én is kapok virágot. És nem lesz majd más választásom, mint hogy sírjak én is. Csak úgy, boldogságból. Aztán bőgni fogok akkor is, mikor én adom a virágot anyámnak, meg amikor a gyerekem adja neki.
És a sok könny mellett mi a legeslegjobb? Hogy évről-évre, gyerekről-gyerekre, unokáról-unokára egyre több virág lesz a lakásban!
