Korlátok, kordonok- mindaz, amibe lehet kapaszkodni, megvéd az eleséstől, megbotlástól, de amit talán soha el sem merünk engedni. És korlátok mindazok, amiket nagyon lehet gyűlölni, mert a védelem ígéretével kecsegtetve egyúttal a szabadság lehetőségétől is megfoszthatnak.

A korlátok a szabályok és normák édestestvérei, a lehet és nem lehet határvonalainak megrajzolói, melyek megvédenek a bűnbeeséstől, óvnak attól, hogy rosszat tegyünk másoknak és magunknak, mert mércét adnak a bizonytalanságban.

De időről időre fel lehet, és fel kell tenni azért a kérdést: biztos szükség van ezekre? Esetleg ne kockáztassuk meg a határsértés izgalmát?

Még izgalmasabb a kérdés, ha a lélek korlátaira gondolnak...

Ezek a korlátok a személyiségünkbe is beépülnek, hiszen az énnek is kell valami mérce, kell valami segítség ahhoz, hogy képes legyen jót és rosszat elkülöníteni, hogy tudja, mit lehet és mit nem.

Felettes énünk nyújt ebben segítséget, ami -kezdetben legalább is - főként a szülők befolyásának hatására ölt alakot és formálódik. Tetszik- nem tetszik, a szülői tekintéllyel való azonosulás, az ő elvárásaik, szabályaik épülnek belénk.

A szülő jutalmaz és megdicsér, ha jó gyerekek vagyunk; és büntet, ha nem simulunk elvárásaihoz. Később ugyanígy tesz bennünket formaöntő gépbe a társadalom is...

A kontroll aztán lassan-lassan belénkívódik, és természetessé válik számunkra, hogy lopni nem szabad, határt sérteni tiltott dolog, a szabályokat áthágni pedig egyenesen főben járó bűn.

Az már a felnőttség fokmérője, hogy ezeket a korlátokat feltétel nélkül elfogadjuk-e, esetleg saját magunk építünk magunkba és körénk másfajta kordonokat.

Ám sajnálatos tény - ahogy Müller Péter fogalmaz- hogy sok "felnőtt" lélekben még mindig bilire jár, ez pedig nem igen inspirálja cselekvő és gondolkodó énjét.