Nem is értem miért, de itt, a játszótéren, amit állítólag a kisgyerekeknek építettek, mindig az az érzésem támad, mint amikor először szembesültem a "toppantós wc" látványával néhány éve a határ közelében.

Aki tudja, miről beszélek, annak nem kell hosszasan magyaráznom, hogy milyen színes-szagos, és első pillanatra megoldhatatlannak tűnő feladatsor elé állítja a szükségben szenvedőt az emberi elme eme hihetetlen találmánya.

A feladat lényege, hogy ne lépj bele a sz..ba.

A helyzet hasonló itten a zöld gyepen is. Csak annyival izgalmasabb, hogy a gyereket is át kell kormányoznod néhány hasonló akadályon.

Miénk itt a tér...Kérdés persze, hogy kié?

Mivel három kiskocsma is rendelkezésére áll a szükségben szenvedőknek, ezért egyre gyakrabban a bódultabb állapotban lebegők alkalmi találkahelyévé avanzsálódik a játszótér és a hozzácsapott park.

Mire reggel leugrunk egy kis csúszdázásra, már csapatostul lepik el a teret, és azonmód mobil szemétlerakóvá változtatják a padok környékét (is).

Szólni senki nem mer. Bevallom, én sem. Fenyegetést ugyanis már kaptam, hogy ne ugráljak. Pedig egyébként sem vagyok az az ugrálós fajta.

Olyat is láthatunk már, ami mellett a tizenkétkarikás valóvilág is kispályás néha: ha nem sikerül ugyanis átvágnia téren, akkor valamelyik hinta alatt terül el a delíriumos delikvens. A mentő már rutinosan gurul be, rutin detoxikálásra.

De ne legyünk farizeusok! Sokszor egyenesen a leérkező családok kezdenek vad üvegdobálásba, szemetelésbe, vagy a játszótéri homok "elvödrözésébe". Hiszen otthonra is kell egy kis játék.

Mivel maguk a szülők járnak élen a példamutatásban, a gyerek sem habozik elhajítani minden, keze ügyébe kerülő üveget, papírt és egyebet.

Egy időben azzal kezdtük a játszóterezést, hogy felcsaptam szemétszedőnek, hogy egyáltalán meg tudjuk közelíteni a játékokat.  Azóta meguntam ezt a melót, és inkább átpártoltunk egy nyugisabb helyre.

Egyébiránt csodálatos bokrok is szegélyezik a nevezett helyet, ahol viszont az ÁNTSZ mesélhetne arról, hogy mi történhet az emberi ürülékkel aláaknázott bozótosba szaladó gyerekkel, ha rossz helyre nyúl.

Két hintázás között volt alkalmam meglesni, hogy a járdáról letévedő járókelő milyen természetes módon használja ki a természet lágy öle által nyújtott lehetőségeket. Még egy tekercs papír is kéznél volt...belvárosi idill.

Nem értem. Miért nem lehet a tér a gyerekeké? Tán szögesdróttal kellene megvédeni a játékokat, a lehetőséget, hogy játsszanak, hogy az emberi barbárság, bunkóság ne tudjon rajta áthatolni?

Dülöngélő embereket, szanaszét szaladó kutyákat, szeméthalmokat és ürüléket kell kerülgetni, hogy szabad levegőt szívhassanak azon kevésbé szerencsések, akik nem kertes házban laknak?

Környezettudatosság és szelektív gyűjtés?

Európai mentalitás?

S este döbbenten nézem a hurrá-optimizmust a tv-ben: Olimpiát Magyarországra! -duruzsolják ismert emberek.

Olimpiát?  Könyörgöm, hagyjuk már a nagy szavakat és dumákat. Ehhez még fel kellene nőni.

Bár, bizakodhatunk: mire a rendezés lehetőségének kapujáig egyáltalán eljutunk, talán sikerül...