Miután meglátogattuk a tuaregek fővárosát Nigerben, találkoztunk a helyi szultánnal és alkudoztunk a tevevásáron (ha nem is tevékre, hanem egyéb portékákra), helyi tuareg vezetőnkkel és fegyveres katonákkal dzsipeken indultunk el a sivatagba. Az út egy kiszáradt folyómederben a köves, homokos sivatagon át vezetett. A katonák időnként egy-egy kanyarnál megálljt parancsoltak, előre mentek felderíteni a terepet, hogy nincsenek-e útonállók a környéken. Szerencsénkre rablókkal nem találkoztunk, helyettük megláttuk az első, sótömbökkel megrakott tuareg tevekaravánt.
De kik is a tuaregek, a kék nép?
A tuaregek nevüket indigókék ruháikról kapták, amelyek kékre festik világos színű bőrüket. A magas elegáns férfiak mindig büszke harcosok voltak. A mai napig vándorolnak, ami egyre nehezebbé válik, hiszen öt ország határa húzódik azon a területen, ahol mindig is éltek. Tevetenyésztés és kereskedés a fő megélhetési forrásuk. Évszázadok óta ők szállítják az embereknek és az állatoknak egyaránt fontos sót keresztül a sivatagon. Igen híresek a tuareg ezüstművesek is. Csodálatos ékszereket készítenek, amelyeket nemcsak helyben adnak el, de Európában is értékesítenek.
Mi csak néztük őket, mint egy látomást egy kalandfilmből, ahogy a 40-50 tevéből álló karaván lassan vonult egy vonalban a horizonttal. Itt a Szaharában mindenütt csak kő és homok van, ezek formáját állandóan változtatja a szél. Olyan, mint egy holdbéli táj vagy egy szénbánya meddőhányója. Ezért is követtük az egyetlen biztos tájékozódási pontot, a folyómedret. Egyszer csak feltűnt egy néhány fácskából álló liget. Megálltunk kicsit megmozgatni elgémberedett tagjainkat. Egyszer csak előttünk termett egy kék asszony és ékszereket kínált a hölgyeknek. Hihetetlen volt, hogy órák óta várt ránk. Ahogy azt megtapasztaltuk, a tuaregek igen jó kereskedők, velük olcsóbb árat kialkudni szinte reménytelen.
Végre-valahára megérkeztünk a Timia oázisban lévő sátortáborunkba. Kényelmes sátrakban ágyak, ülőalkalmatosság és külön felépítve tisztálkodási lehetőség várt minket. A tábor közepén kialakított téren hamarosan vacsorához ülhettünk. Csodálatos élmény volt távol minden civilizációtól, a csillagos égbolt alatt beszélgetni, borozgatni.
Életképek
Másnap egy tuareg falut indultunk megnézni, ahol pont esküvőre készülődtek. Mivel vezetőnk ismert mindenkit, bemehettünk a menyasszony házába és megnézhettük a készülődést, ami nem nagyon különbözött a mienktől. Itt is az asszonyok öltöztették a leányt, otthonukban várták a vőlegényt, aki díszesen felöltözött rokonai és barátai társaságában meg is érkezett.
Ami a tuaregeknél igencsak eltér más muzulmán országok szokásaitól, hogy itt a nők egyenrangúak a férfiakkal és az öröklődés női ágon történik. Továbbá itt nem a nő takarja el az arcát, hanem a férfi, bár az éghajlati viszonyok, a hőség, a homok viharok ezt indokolják is.
A legnagyobb élményünk a tuareg fesztivál volt. A különböző vidékekről érkező a tuareg törzsek minden második évben összegyűlnek itt. Egy tuareg törzsfőnök a kétezres évek elején kezdeményezte ezt, így próbálta megőrizni a hagyományokat. Az emberek tevén vagy dzsipen érkeztek, mindenki hagyományos indigó anyagból készült ruhát viselt. A férfiak turbánjai egész művészi formákra voltak összetekerve. Legszebb fegyvereiket viselték, kardot, lándzsát, melyek mind ezüsttel, türkiz színű bőrrel vagy kővel voltak kirakva.
A nők szamáron vonultak, de nem akármilyen nyergeken. Minél szélesebb és díszesebb volt a nyereg, annál nagyobb elismerést kaptak. Ezért több párnát borítottak be művészien megmunkált bőrrel vagy szőttesekkel, így előfordult, hogy valamelyik legalább két méter széles is volt.
Az asszonyok frizurája különleges fonással készült és persze a legszebb ékszereiket viselték. Általában nagy méretű, ezüstből, türkizzel díszített medálokat, karkötőket, lábpereceket hordtak.
Amikor megkezdődött a felvonulás, a harcosok fehér tevéikkel felsorakoztak, majd vágtáztak egy kört a közönség előtt. Utána komótosan sétára fogták az állatokat, hogy mindenki megcsodálhassa nyergeiket, fejdíszeiket és persze a tevéiket.
Utánuk jöttek az asszonyok szamárháton. Az ő felvonulásuk még tovább tartott, meg kellett várni, hogy mindenki be tudjon állni a sorba a széles nyergeikkel. Ők is végig kocogtak a nagy téren. Majd megszólalt a zene, a férfiak húros hangszereken hagyományos zenét játszottak. Az asszonyok ritmusra tapsoltak és táncoltak, majd a férfiak folytatták a táncot. Mindegyikük túl akart tenni a másikon, ezért egyre komplikáltabb tánclépéseket produkáltak. A magyar, férfi ugrós tánc jutott róluk az eszembe, ahogy a legények szintén letáncolják egymást.
Közben persze volt időnk a nézőközönséget is megfigyelni. Az archaikus ruhák, a hagyományőrzés mellett a modern kor vívmányai is jelen voltak. A zenét kihangosították, mikrofonon keresztül tartották a beszédeket, több ember mobil telefonnal fényképezett és sokan terepjárókon érkeztek.
A műsor végén lassan szedelődzködtünk, nehezen tudtunk elszakadni a fantasztikus fesztiváltól. Este a tábortűznél még sokáig emlegettük a nap eseményeit, amelyek megkoronázták nigeri kirándulásunkat.
A tuaregek földjén kaland első részét itt olvashatod:
