Hogy a varázslatos szertartásnak utána nézzünk, egy kis időutazásra lesz szükség. Oda, ahová minden út vezet: azaz az ókori Rómába.

Képzeljük el, amint a felkelő nap papok elmosódó kontúrú csoportját világítja meg a Capitolinus-domb tövében.  Róma alapításának mítosza szerint ugyanis az itt fekvő Lupercal barlangban táplálta és nevelte az anyafarkas a városalapító fivéreket, Romulust és Remust.

Ezért hát itt, a barlang szájánál találkoztak a februári Lupercalia szertartás ceremóniamesterei, hogy kutyák, farkasok és kecskebakok vérét vegyék, mely utóbbiak Dionüszosz-Bacchus boristen szent állatai.

A vér pedig azért kellett, hogy bemázolják vele két meztelenre csupaszított ifjú homlokát és arcát, hogy ezzel a szó szerint vérengző álarccal és az áldozati kecske bőréből hasított szíjjal ugrándozzák körbe a várost, rá-rácsapdosva minden óvatlan járókelőre, aki az útjukba kerül.

Arcukat azért tarkította állati vér, hogy egyfajta maszk mögé rejtőzve kibújhassanak önmagukból. Átlényegülhessenek ifjúból férfivá. 

Merthogy a gyermekkor elhagyására több motívum is utal a szertartásban. Például amint az ifjak megkapták a festést, a szertartás vezetőinek hangosan nevetniük kellett, ami a kisdedek első mosolyát jelképezte.

S a vér is magáért beszél, hiszen ezzel a mázzal a fiúk jelképesen meghaltak mint gyermekek, s férfiakként születtek újjá, mikor a vérmázt a papok tejjel lemosták.

De van itt bőven megtermékenyítő szertartáselem is. Példának okért maguk a lemeztelenített fiatal férfitestek, melyek a bujaság, a testiség, az esztétikum és hús örömeit jelképezik.

És persze a kecskebőrrel csapkodás is hasonló célt szolgál, akárcsak nálunk a húsvéti locsolás: megakadályozza, hogy a lányok és asszonyok valami égi katasztrófa nyomán örökre nedvtelenekké váljanak, azaz hogy "elhervadjanak".