Holnap március 15-e. Vége a valószínűleg heteken át tartó feszültségnek és találgatásoknak. Valószínűleg - írom, hiszen az utóbbi három hét eseményeiről lemaradtam: épp csak tegnap délután landolt velem a gép Ferihegyen, hogy újra a magyar valóságba zökkentse az ázsiai nyaralás élményeivel csurig telt lelkemet.
Romatikus lelkű vagyok, megfogott a táj, az a legendás vidéki ázsiai nyugodtág. A kikötőbe esténként megtérő többszáz rákászhajó mintha megannyi imbolygó kis vízilámpás volna a tengeren...
Ilyen nyugodt erőt, a világ természetes rendjét sugárzó emlékek jutottak eszembe ma, miközben egy pesti buszmegállóban a várakozók vitáját hallgattam a holnapról. Valahogy törpeségnek hangzott az egész.
Mi változik számunkra attól, hogy személy szerint melyik Magyarországot képviselő kormánypolitikus adja meg a jelet a magyar zászló felvonására? Mit jelent ez a részlet mi életünkre nézvést?
Miért jó, ha hagyjuk magunkat minden apró hírszeletkén felgerjeszteni?
Tudom, még mindannyiunkban ott kísértenek a szeptemberi megrendítő képek, de éremes abba is belegondolni, hogy a napilapok és híradószerkesztők is azon vannak, hogy táplálják ezeket az emlékeket. Hiszen ha a híréhség csökken, a nézettség és az eladott példányszám is csökken...
Az utazás utolsó óráiban, hazafelé a repülő kis fedélzeti tévéjén Magyarországról mutattak útifilmet a Párizsból Budapestre tartóknak. A kivilágított, éjjeli Dunakanyart mutatták. Hasonlóan tüneményes volt, mint a tengeröböl szentjánsobogárként világító rákászhajói.
A magyar vendégszeretet és a mindig vidám, kedélyes hazai temperamentum volt a reklámfilm hívószava. Vajon igaznak érzik majd ezeket a mondatokat a hazatérő turisták? Csak remélhetem, hogy azok, akik Magyarországot a nemzet ünnepén meglátgatják, valóban szép, kedves emlékeket viszenk útravalóul. És nemcsak a magyar tájak, de a magyar emberek miatt is.
