Indiai utunk során Dzsodhpurba, Rádzsasztán kék városába érkeztünk meg, ahol a helyi maharadzsa palotájában töltöttünk két éjszakát. Az Umaid Bhawan palota a világ egyik legnagyobb magánrezidenciája. Nagyon érdekes az építésének története is. Az 1920-as években hatalmas szárazság sújtotta három éven keresztül Dzsodhpur környékét és éhínséggel fenyegette a lakosságot. Falusi küldöttség érkezett segítségért a maharadzsához. Az uralkodó elhatározta, hogy felépítteti ezt a hatalmas építményt, ami évekre munkát és jövedelmet biztosított a helyi embereknek.
A palota egy része ma is a maharadzsa, II. Gaj Singh otthona. Ő volt az első, aki 1971-ben hatalmas palotájának egy részét luxus szállodává alakíttatta át, amikor megváltoztak Indiában a politikai viszonyok és a maharadzsák elvesztették jövedelmük nagy részét. Az uralkodóknak üzleti vállalkozásba kellett kezdeniük, hogy fenn tudják tartani a tulajdonukban lévő ősi épületeket és a megélhetésük is biztosítva legyen. Nem mindenki volt képes haladni a korral és a megváltozott élethelyzettel.
Pompás bevonulás
A birtok díszes kovácsoltvas kapujánál fáklyás díszőrség várt minket. Ahogy közeledtünk a palotához, egyre inkább egy elvarázsolt mesevilágba érkeztünk. Színpompás mintákkal telepingált elefántok álltak sorfalat, hajtóik, a mahutok ünnepi ruhában ültek rajtuk. Rózsa szirmok hullottak a fejünkre, ahogy felsétáltunk a palota lépcsőjén, amit virágszőnyeg borított a tiszteletünkre. A bejáratnál gyönyörű, száris hölgyek piros festékkel rajzoltak egy pöttyöt a homlokunkra, az úgynevezett bindit, ami megvéd a rontástól. Ezzel fogadnak minden vendéget Indiában. A sárgás homokkőből megépített palota látványa mindenkit lenyűgözött.
Belépve a hatalmas kupolacsarnokba, elállt a lélegzetünk. Mennyezetét aranyfüst lemez borította, padlóján színes márványból kirakott minta volt, az épületet egy szépséges park vette körül.
Szobáink sem a hétköznapi szállodai szobákra emlékeztettek, mindegyik más méretű volt és másképp volt berendezve. A lépcsőház falán egyszer csak szembe találtam magam egy tigrissel. Persze ez nem is csoda, hiszen a tigrisvadászat mindig is kedvelt elfoglaltsága volt a helyi arisztokráciának. A folyosón szobám felé tovább haladva újabb kitömött állatok trófeái ijesztettek rám. Szolgák hada várta, hogy elkísérhessenek minket, ami igencsak hasznos volt, mert egyedül úgy eltévedtünk volna a hatalmas épületben, mint Jancsi és Juliska az erdőben. Este többen elveszve bolyongtak a termekben és a folyosókon, mire megtalálták a parkhoz vezető lépcsőt, ahol várt minket a vacsora.
Ünnepi vacsora
A fehér damaszt abroszokkal, finom porcelánnal megterített asztalok között egy márvány oszlopos pavilonból indiai zene szólt és a táncosok máris elkezdték az előadást. A nők megállás nélkül forogtak-pörögtek, fodros, bő szoknyájuk szinte vízszintesen úszott a derekuk körül a levegőben. Itt ez a divat: mintás, bő szoknya, hozzá szűk blúz és a fejüket, a vállukat eltakaró fátyol. Az rádzsasztáni konyha az egyik kedvencem. Számunkra ismeretlen fűszerek kavalkádja adta meg az egzotikus ízeket. Zöldséges és húsos curryk, lencséből készült dahl, frissen sült lapos lángosszerű kenyér a naan, illetve egy másik változata a chapati, vagy a mirchi bada, chilis krumpli palacsinta tésztában kisütve csípős menta és paradicsom szósszal tálalva – ezek az ételek szerepeltek a menüsorban.
Nem hagyhatom ki a mawa kachori nevű édességet sem, ami mandulával megszórt olajban kisütött, cukor sziruppal tálalt finomság. A rádzsasztáni édességek India szerte híresek, mi sem tudtunk betelni velük. Az indiai ember kézzel eszik, tunkolja a szószokat a chapatival, rizsből gombócokat formál. Mi szerencsénkre kaptunk evőeszközöket az étkezésekhez.
Másnap korán keltem, elsőként érkeztem a teraszra, ahol a reggelinket felszolgálták. Kávémat iszogatva gyönyörködtem a reggeli fényben pompázó piros, fehér, rózsaszín bougainvillea bokrokban, a tökéletesen nyírt pázsiton pávák lépegettek. Éles rikoltásukra kaptam fel a fejemet. Amilyen gyönyörű állatok, annyira kellemetlen a hangjuk. De, amikor kinyitották farktollaikat és megcsodálhattam az irizáló kék, zöld mintákat rajtuk, megbocsátottam a reggeli rikoltozást.
Életképek
Reggeli után indultunk a várost megkoronázó Mehrangárh erődhöz. Ez India legnagyobb erődje, továbbra is az uralkodó család tulajdonában van, a fenntartása nem kis feladatot ró rájuk. Az oda vezető úton nem volt könnyű a város keskeny, girbegurba utcáin busszal manőverezni. Szerencsére a sofőrnek mindig van egy segédje, aki le-föl ugrál a járműről és intézkedik. Irányítja az autósokat, arrébb tereli az útszélen vagy inkább az út közepén bóklászó állatokat. Neki köszönhetően valahogy keresztül tudtunk jutni a minden képzeletet felülmúló káoszon. Közben persze figyelhettük a város mindennapjait. Egyenruhás diákokat láttunk, akik épp siettek az iskolába, a házuk előtt söprögető asszonyokat, a tömegben életveszélyesen cikázó motorosokat, zöldséges kordékat a friss áruval, szent teheneket, ahogy a szemétben keresgéltek valami ehetőt. Közben hallgattuk a dudálást, a kiabálást, a hihetetlen hangzavart, ami annyira jellemző Indiára.
Az erőd egy hatalmas sziklatömbre épült, a buszparkolóból sokat kellett még fölfelé kapaszkodni lépcsőkön, mire a múzeum bejáratához értünk. Több kiállítás található benne a miniatúra gyűjteménytől az aranyozott bölcsőkön át a különleges elefánt nyergekig. Az egyik legkülönlegesebb műtárgy egy arany madárkalitkaszerű üveges ablakokkal megépített női hordszék volt, amit még a múlt században is használtak ünnepi alkalmakkor.
A híres rádzsasztáni turbán
Az egyik udvarban két őr éppen megigazította a turbánját és teljes hosszában kihúzták az anyagot, ami szinte keresztül érte az udvart. Aztán elkezdték feltekerni, pár perc alatt már kész is volt a műalkotás.
A rádzsasztáni turbán minimum két méter hosszú, de akár 5 méter is lehet és a legkülönfélébb módokon tekerik fel. Van, aki hagy lelógó véget, van, aki, elől kihúzza az egyik végét, mint egy kakastaréjt és az így fodrosan kiemelkedik a turbánból. Mindez alkalomtól, rangtól, kedvtől, időjárástól és ki tudja még mitől függ.
Családom férfi tagjait megleptem egy ilyen turbánnal, nem volt olyan könnyű ezt a kacifántos formát megalkotni.
Este az erődbe voltunk hivatalosak vacsorára, ahol Gaj Singh őfelsége, a maharadzsa is megtisztelt minket jelenlétével. India egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb maharadzsája nagyon szimpatikus, kedves ember.
Csoportról csoportra járt, mindenkivel kellemesen elbeszélgetett.
Pezsgőt iszogatva gyönyörködtünk a kora esti fényekben még kékebbnek tűnő városban. Ez volt az utolsó esténk, mielőtt búcsút mondtunk a városnak és indultunk tovább a Thár-sivatagba. Jövő héten ezekről a sivatagi kalandokról mesélek majd nektek.
Földváry Eszter más útikalandjai. Ezeket is olvasd el!
