Ha szerencsénk van, akkor egy melegszívű és szerető anyát, és egy becsületes és tiszteletreméltó apát kapunk jutalmul. Örökletesen pedig olyan géneket, amelyek egy életre akadálymentes utat biztosítanak számunkra, ha mi magunk is jól gazdálkodunk vele.
Kevesen vannak, akik ilyen ideális környezetből indulhatnak.
Amikor a világra érkezel, szinte sejted, már most nagyobbat kell ordítanod, hogy észrevegyenek. Ám hiába a hangoskodás!
Lehet, hogy nem is mosolyog vissza rád senki, mert anyád már a fájdalmat gyorsan felejtve, magadra hagy.
Nem akartak, nem vártak, nem is kellesz nekik...talán sosem fogod látni a szüleidet. Talán anyád se tudja, hogy ki az apád.
Vagy tudja, ám rosszul választott, ezért ennek most te is jól megiszod a levét. Úgy fogsz felnőni, hogy a szüleig folyamatos "gyilkolását" kell hallgatnod, és talán még azt se fogod majd megtudni, hogyan is kell szeretni, mert apád sosem öleli anyádat.
De naponta hallod anyád fájdalmas kiáltásait, keserves sóhajait és apád erős kezének tompa csattanásait. Látod, amint kegyetlenül és erőszakosan az ágyra löki, hogy végre önelégülten a vágyait kiélje.
Aztán egy nap, Te következel. Nem a vérét látja benned, hanem a nőt, és ugyanazt kapod, mint az anyád. Megalázva viseled brutalitását, miközben ép ésszel fel sem éred, hogyan is történhet ilyen. Könnyes szemed és könyörgésed sem állíthatja meg, a "jó útra térítés" meséje itt csak elérhetetlen álom...Senki nem segít.
Úgy érzed, nincs más kiút...
Csak egy. Szabadulni egy kapott, magából kifordult apától, akinek fogalma sincs, mi az igazi dolga egy családban.
Talán nem így akartad. Nem is tervezted. Éppen csak egy elviselhetetlen helyzetben, a pillanat műve volt. Valahogy véget kellett vetni a szenvedéseknek és a szörnyű megaláztatásoknak.
A tehetetlenség vezette a kezed, amikor felkaptad a kést...
Bevégeztetett. Megbocsátást ne várj, kegyelmet nem kapsz.
Te már nem tudhatod meg, milyen is lehetett volna egy igazi apa, egy "normális" család...
Talán hosszú idő múlva, ha ismét a (nap)világra jössz...Talán sikerül...(?)
