Lehet, hogy azért is kötődöm hozzá ennyire, mert végigkísérhettem, ahogy növekszik, fejlődik az anyukája pocakjában. Igaz, sajnos csak távolról. De a telefonomban megvan minden "dokumentum": kép a pozitív terhességi tesztről, az első ultrahangfelvétel, aztán egyre több, háromdimenziós, ilyen-olyan.

És most megkaptam a legújabbat, egy tündéri képet a kis Gergőről. Egészséges, ahogy arcát fogja a pici kezével - olyan, mintha valamin nagyon tűnődne. Például azon, hogyan is került ő ide ilyen hamar. Hát igen, születésének története nem volt a legegyszerűbb. Azt a telefonhívást sem felejtem el soha, amikor az anyukája, a nővérem hajnal hatkor bejelentette: elfolyt a magzatvíz. Egy hónappal a kiírt időpont előtt.

Nem estek kétségbe, cuccok össze, kórházba be... És vártak a fájásokra. Egy, két, majd három órát, de csak nem akartak jönni. A újdonsült anya elmondása szerint körülötte már mindenhol felhangoztak az első sírások, amikor ő még mindig ott feküdt, és a kicsi nyugodtan dorombolt tovább a pocakjában, nem nagyon akart elszakadni onnan.

De aztán - igaz, egy kis rásegítéssel - jött, expressz sebességgel. Nagyon hamar és könnyen megszületett, és bár lehet, hogy még bánja, hogy otthagyta azt a békességes, meleg helyet, azért ebben a világban sem lesz oka panaszra, ebben biztos vagyok. Legalább is amíg a szülei és a családja ott lesznek mellette.

Mert ő a mi kishercegünk.