Talán a szeretteim miatt...
A vonattal már régóta jóban vagyok.
Hosszú ideje kívülről fújom a Budapestre vezető útvonalat, az ismerős állomások nevét. Persze már rafináltan kiszúrtam magamnak a sokat látott templomot, a halastavat, vagy a magányosan különleges fát, és már tudom, hogy merre járok.( betűk nélkül is)
Minden utazás előtt kedvenc költőm sorait mormolgatom: "Visz a vonat, megyek utánad..."
Immár 3. éve...
Aztán egy hónapja jött a repülőgép és a hajó.
A fiam miatt lettek főszereplők.
A legkisebb ugyanis elindult szerencsét próbálni. Sosem ült még repülőn (tartott is tőle erősen) én meg vénségemre most láttam először. Megilletődve bámultam.
De azt nem gondoltam, hogy ekkora fájdalom integetni utána...!
Most már a hajóról jönnek a levelek. Köszöni jól van ,s bár nem könnyű feladatra vállalkozott, de azt is látja, hogy:. "Milyen szép a világ..."
S vajon a busz, hogyan kerül a képbe?
Már 2 hónapja nem közlekedek vele. A lányom se.
Én a munkahelyemre igyekeztem vele, ő meg az egyetemre. Neki nyár óta megvan a diplomája, nekem pedig azóta nincs meg az állásom...De bérletre legalább nem kell költeni.
Ő azonban nem veszítette el kötődését a járműhöz, mert a buszpályaudvaron dolgozik.
A kerékpárt pedig gyerekkorom óta kedvelem.
A napokban javasolta egyik kedves (volt) kolléganőm rendszeres testmozgásként a biciklizést. Csakhogy kirugdaljon magamból.
Nem mondtam nemet, mert szükségem van mindkettőjükre...
De régi vágyam, hogy egy autóm legyen.
Akkor sűrűbben láthatnám a család legújabb büszkeségét, aki most nagyon messzire költözött az édesanyjával...
Legjobban azonban gyalogolni szeretek.
Ahhoz csak két jó láb kell és séta közben mindig összefuthatok valakivel.
Mindenki keresi a lehetőséget,hogy eljusson oda,ahova szeretne és ahhoz aki ,fontos az életében.
A lényeg ,hogy célba érjen...
