Vallomás a rákomról- ez a régi üzenet most is ordít!

1. Saját örömöm helyett kerestem másokét.
2. Azt hittem, ha mások problémáit megoldom, jól fogom magam érezni.
3. Értéktelennek éreztem magamat.
4. Saját gondjaimat nem osztottam meg másokkal.

1987.
Fokozódó gyengeségérzet, mérhetetlen fáradtságérzet, rohanó életvitel, gondoskodás mindenről és mindenkiről a környezetemben, munkahelyen helytállás, és ami örömet szerzett – az írás – éjszakára maradt. És már ennek sem tudtam örülni. De írtam. Enni elfelejtettem. Azaz: nem voltam éhes. A környezetem nem figyelt rám, mert megszokták, hogy én figyelek rájuk, minden gondjukat-bajukat megoldom.
Történt, hogy áprilisban elmentem édesanyám orvosához érdeklődni az állapota felől, s az orvos észre vette, hogy fáradt vagyok. Megvizsgált, elvégezte a rákszűrést. Hathét múlva felhívott telefonon és kért, hogy azonnal menjek hozzá.
Elmentem.
Közölte a végeredményt, melynek lényege: pozitív és azonnali műtétet javasolt.
Nem sírtam, nem voltam elkeseredve, csak úgy éreztem, hogy megállt az eszem.
Sétáltam az utcán és vettem egy órát a fiamnak. Szimbólummá vált számomra az idő. Aztán elmentem az onkológus keresztapámhoz, megmutattam neki a leleteket. Közölte velem, hogy én egy okos nő vagyok, ezért őszinte lesz hozzám. Intézzek el mindent magam körül és feküdjek be a kórházba megműttetni magamat.

Másnap felhívtam az orvost és közöltem vele, hogy nem hiszem el, hogy ez az én leletem. Azonnal magához rendelt és újabb szövettani mintát vett, Átlátott rajtam és azt mondta, hogy ezzel a húzásommal nem nyerek időt, csak veszíthetek.
Nem mondtam meg senkinek a tényeket közvetlen környezetemben. Viszont ettől kezdve a halálra ítélt szemével figyeltem környezetem tagjait, a körülöttem zajló eseményeket.

Főztem, mostam, takarítottam, munkahelyemen dolgoztam, és édesanyámhoz rohantam, mer Ő VOLT BETEG, "én nem".
Egyre fogyott az erőm -ezt tudomásul kellett vennem.
Aztán júniusban a munkahelyemen megszólalt a telefon, szinte vészt jóslóan.