Vallomás a rákomról- ez a régi üzenet most is ordít!
Azóta odafigyelek a rendszeres étkezésre, magamra, dolgaimra, környezetem tagjaira, és az életvitelemre, hogy lehetőleg ne stresszeljek. Így módosult a sorrend. Hormonkezelést nem kértem. Gyógyszert nem szedtem és nem szedek. E és C vitamint igen. És nem hordok órát.
Éreztem, hogy az orvos keres. Ő volt, és közölte, hogy már elintézte a műtét napját. Azt mondtam, jól van. De már akkor éreztem, hogy ez a műtét a kiírt időpontban nem fog megtörténni.
Nem történt meg, mert édesapám leesett a létráról, és beteg édesanyám mellett kellett lennem. Persze, édesapámhoz is bejártam egy hónapig naponta a kórházba. Imádkoztam, hogy minél hamarabb haza kerüljön.
Haza engedték.
Szeptember közepén már tudtam, hogy nem úszom meg a műtétet. Az orvosom újra hívott, ha valamit érzek, közölte kinél jelentkezzek telefonon, és azonnal műteni fognak.
Ekkor otthon utaltam a tényekre, de nem vett komolyan senki. Ugyanis én nem lehetek beteg éppen most, amikor…ezt, meg azt kell elintézni, stb.
Néhány nap múlva, ha nem szégyelltem volna, akkor leülök az utcán, mert olyan fáradt voltam, hogy szinte magam sem fogtam fel. Mégis beértem a munkahelyemre valahogy, és felvettem a telefonkagylót, felhívtam az orvost, bemutatkoztam.
És innentől kezdve egyenes utam volt a műtét felé.
Műtét után ráértem gondolkodni mindenről. Volt, illetve lett időm magammal foglalkozni.
Rájöttem, hogy sosem magamat, hanem másokat akartam boldognak, elégedettnek látni.
Rájöttem, hogy tévhitben éltem, mert saját örömömet, reményeimet nem táplálta semmi, senki, a végén már én sem.
Rájöttem, hogy a segítségem nem igazi segítség volt mások számára, mert helyettük oldottam meg problémáikat.
Rájöttem, hogy az én vágyaimat, az én boldogságomat, az én értékeimet elnyomtam azért, hogy megfeleljek mások elvárásainak.
Rájöttem, hogy a saját gondjaimat nem beszéltem meg senkivel, és a mások gondjait a vállamra vettem.
Rájöttem, hogy mindenkit magam elé helyeztem.
Rájöttem, hogy a boldogság sejtjeim szomorúak lettek. Így örömmel átvették a helyet a ráksejtek. Utat kaptak.
Rájöttem, hogy nekem is szükségem van gondoskodásra, szeretetre, és nem csak adnom kell mindezt, hanem meg kell tanulnom elvárni és elfogadni.
Rájöttem, hogy hosszú évek alatt tévhitem alapja az volt, hogy keveset adok. Ezért akartam mindig mindenki helyett megoldani a problémákat. Fontosabbak voltak nálam mások.
Hozzászólás zárolva.