A kínai állami vasúttársaság luxus vonatán utaztunk Dunhuang felé. A hálókocsik kupéi vörös plüss ágyakkal, kényelmes, süppedős fotelokkal voltak berendezve, rézveretekkel díszítve. A két fülke között volt egy mosdó, virágokkal díszített, metszett üvegablakkal. A helyiséget mindkét oldalról meg lehetett közelíteni, csak egy bökkenő volt, ha az ember elfelejtette kinyitni a zárat a másik kupé felé, mikor elhagyta a helyiséget, a szomszéd nem tudott bemenni. Ami viszont nem volt, az a zuhany. Így minden második este valahol meg kellett állnunk és szállodában aludtunk, hogy megfürödhessünk. Az étkezőkocsik nem voltak ennyire elegánsak, viszont az ételek mindig nagyon finomra sikeredtek. Egyik reggel, mikor éppen keresztülsétáltam az étkezőkocsin, láttam, amint két kis pincérlány egy akkora halom fokhagyma pucolásához kezd, amennyit egy kofánál sem lehet látni a piacon. Legalább 90-en voltunk a csoportban, nem kellett volna ennyire csodálkoznom ezen.
Különleges képződmények a hegyoldalban
A vasútállomás a várostól pár kilométerre volt és onnan busszal indultunk a barlangokhoz. Ahogy közeledtünk hozzá, megpillantottunk egy hegyoldalt tele apró lyukakkal. Olyasmit kell elképzelni, mintha madarak homokos partoldalba vájt fészkeit láttuk volna. Egyre közelebb kerülve észrevettük, hogy ezek az apró lyukak nem mások, mint emberek által létrehozott barlangok. A bejáratuk azonban leomlott, ahogy a szélviharok lassan szétmorzsolták a puha homokkövet. Mikor először jártam itt, szinte minden ellenőrzés nélkül besétálhattunk és körbejárhattuk a területet. Turista nem volt sehol. Pár évre rá már felkapott úticél lett, sokkal jobban ügyeltek erre a világon egyedülálló barlangegyüttesre. 735 barlangot tártak fel, de ennél sokkal több volt, amelyek eltűntek az idők folyamán. Ebből a rengeteg barlangól, csak tizenhármat lehetett megnézni, de azok valóban a legérdekesebbek voltak.
Az első barlangot a negyedik században egy magányra vágyó szerzetes vájta a sziklafalba. Majd több társa követte példáját. Később a veszélyes sivatagi útra induló kereskedők imádkoztak itt, mielőtt nekivágtak volna a Takla-Makán sivatagnak, végül kis kápolnák épültek fel. Évszázadok alatt alakult ki ez a vallási és kulturális központ.
A barlangok rejtett kincsei
A barlangok egy része csodálatos, színes, művészi freskókkal volt díszítve, de láttunk olyan hatalmas alvó Buddha szobrot is, amely a helyiség teljes hosszát kitöltötte. A barlangrendszer leghíresebb része a Könyvtár. 1900-ban az itt élő szerzetes, aki karban tartotta az egész komplexumot, egy repedésen keresztül, egy tekercsekkel és könyvekkel teli szobát fedezett fel. Ezere nemcsak buddhista tanokat jegyeztek fel, hanem például végrendeleteket, szerződéseket, népszámlálási adatokat is. Egy város élete rajzolódott ki ezekből a dokumentumokból. Itt találták meg a világ legrégibb nyomtatott könyvét is, a Gyémánt Szutrát a 9. századból. Stein Aurél első európaiként ezeket nézhette át és potom összegért vásárolhatott meg több ezer kéziratot, amiket aztán Nagy Britanniába és Indiába szállított.
Hihetetlen érzés volt itt állni és látni, hogy ezerhatszáz évvel ezelőtt a semmi közepén hogyan jött létre egy ilyen fontos vallási és kulturális központ. Ezeket a könyveket, szent írásokat, egy korszak dokumentumait még ma is tanulmányozzák a tudósok.
Dunhuang nappal és éjszaka
A Takla-Makán sivatag szélén fekvő Dunhuang manapság egy kisváros, persze kínai méretekkel mérve. Napközben nem volt nagy forgalom, este viszont annál inkább beindult az élet. A főutca egy része éjszakai piaccá változott át. Idegenvezető kollégánk elvitt minket a helyiek vacsorázó helyeire. Ne elegáns éttermekre gondoljunk, hanem műanyag asztalos, mozgó büfékre. Viszont a választék remek volt. Egyik helyről a másikra vándoroltunk, teleettük magunkat sok-sok finomsággal.
Tészták csípős szósszal, sült húsok nyárson, zöldségek garmadával, levesek, mind ínycsiklandozó illatokat árasztva – ezek voltak a menüsoron. És ha még éhesek maradtunk volna, akkor kérhettünk volna rizst az ételsor végére. A kínai ember tudniillik, ha elmegy egy jót enni, nem eszik rizst a fogásokhoz. Azt csak a végén szolgálják fel, hiszen az a hétköznapi étel, nem azzal kell ilyenkor megtölteni a hasunkat. Aztán mikor már eleget kóstolgattunk, végignéztük az éjszakai piacot. Ez volt aztán a nagy élmény. Mindent lehetett itt kapni, a vacakságoktól az értékes faragott jáde kőig. Alkudni pedig kötelező volt. A piacnak nem lehetett a végét látni és mindenütt hömpölygött a nép. Ez az este volt az egyik legnagyobb élményem, egy kicsit belekóstolhattam a helyi életbe.
Irány a sivatag!
Egy másik fő látványosság a környéken a Minghsa-shan, azaz a Csengő homokhegy. Nevét a szélben lefelé pergő homok hangjáról kapta. Amúgy ez a vidék már a Takla-Makán része, ami a világ egyik legnagyobb homoksivataga. A legenda szerint ez egy elvarázsolt hely, mert a homok, amit nappal letaposnak, másnap reggelre visszakerül oda, ahol volt és a hegy formája soha nem változik. Váratlan látvány tárult a szemünk elé: a sárga homokdűnék között megláttunk egy zöldellő oázist, közepén egy pagodával.
Előtte egy félhold alakú kis tavacska csillogott.
A homokdűnére fel lehetett mászni, ha valaki a hőségben képes a mély és forró homokban meredeken fölfelé kaptatni. Talpunk alól állandóan kicsúszott a talaj, bokáig süllyedtünk a finom homokban. Mellettünk viszont szánkón ülve suhantak lefelé azok a szerencsések, akik már feljutottak és még szánkót is vittek fel magukkal. Lent a tó partján színes kis kordék álltak, mellettük tevék pihentek, szunyókálva várták a turistákat. Mi is körbekocsikáztuk a környéket, mielőtt búcsút mondtunk ennek a különleges vidéknek.
Ezt is olvasd el Földváry Esztertől!