„A csendre vágyom én”

„A csendre vágyom én, hogy hallható legyen, ki vigaszt küld felém”

A mindennapi rohanásban időről időre érdemes megállnunk, elcsendesednünk, befelé fordulnunk, hogy nyugalomra leljünk. Ezt hallod sokfelől. De mi az, hogy megállni, mikor rengeteg a feladat… És főleg miért kéne különválasztani a kettőt? Miért ne rohanhatnál nyugodtan? Attól, hogy gyors a zene és gyorsan kapkodod tánc közben a lában, közben nem kötelező idegesnek is lenni. Sőt, dönthetsz úgy is, hogy felezed a tempót. Persze egy estét végig gyors tempóban táncolni, elég kondizós dolog, ezért jó, ha közben van lassú és középtempó, na meg persze szünet. Szerintem a kulcs ott van, hogy te is dönts, hogy mikor állsz meg, ne „csak” akkor pihenj, ha a zenekar tart szünetet. Zárd ki a külvilágot és hallgasd a gondolataidat vagy a szél susogását akár 5 percet napközben, vagy éppen fókuszálj a társadra, a szeretetedre, hogy meghalld mindazt, ami benne zajlik, csak esetleg nem mondja ki hangosan. Figyeld, mit kér. Figyeld, hogy mit kér tőled a tested, az lelked.

„Valaki hang nélkül beszél”

Ezerféleképpen meg tudjuk értetni magunkat azzal, akit szeretünk. Sőt, tudod, mit gondolok? Hogy a szavak a legutolsók ehhez. Ott vagy egyetlen pillantás, egyetlen érintés, egy ölelés. Ezekben sokszor több és mélyebb érzelmek vannak, mint amiket szóval kifejezhetnénk. Ha kinyitjuk a szívünket, némán is meghalljuk a másikat.

„Hát engedd, hogy halljam a szót, a békéltetőt, a vigasztalót”

Hagyd, hogy teret kapjon körülötted a csend. Hagyd, hogy elmondhasd magadnak, hogy mire van szeretnél igazán és hagyd, hogy a másik is elmondhassa, mit szeretne tőled. Ne nyomd el sallangokkal, elvárásokkal, szokásokkal, megfelelési kényszerekkel. Ha erre képes leszel, tisztábban hallod majd a szót, a lelked pedig megbékél.