A kőbe zárt ember, avagy a magány boldogsága
Önmagamat elveszíteni annyit jelent, mint valaki vagy valami mássá válni. Metamorfózis ez is – átalakulás, mely talányok sokaságát rejti magában.
Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik. Küzdőből győztessé, behódoltból hódítóvá válik. Harca csendes, útja egyenes, emléke áldáshozó lesz.
Történelmünk, irodalmi emlékezetünk sok olyan hősről tesz említést, akik megízlelték a magány boldogságát, és újra azonosulva a természeti törvényekkel, örök érvényű igazságokat mondtak ki. Nem a népeket térdre kényszerítő Hannibálra vagy Napóleonra gondolok, ha hősöket említek, hanem a gondolat hőseire, azokra, akikről olykor méltatlanul feledkezünk meg. Mert a tettei által kitárulkozó embert mindig könnyebb észrevenni, mint azt, aki magány álarca mögé rejtőzik.
Mindez csak úgy ötlött fel bennem, teljesen hívatlanul és váratlanul, azon a májusi estén, a Kis-Duna fölé hajló fűzfa törzsén üldögélve, lábam a vízbe lógatva, kettesben – önmagammal.
Aztán már nem gondoltam semmire, csak hagytam magam képzeletben sodortatni az árral.
Eőry András
Hozzászólás zárolva.