A „Munkaológia” és a Burn-out jelenség III. rész
Összességében kiégett, elkeseredett (önmagában és céljai vonatkozásában egyaránt). Megcsömörlött és haszontalan életnek érzi az addig sikeres életét. Addigi sikereit annullálja (leértékeli, értelmetleníti), jövőképe kietlen, kopár, mint a sivatag. Az önemésztő – gyakran önutáló -, másokat is leértékelő magány állapotában éli napjait, melyet csak ideig-óráig hidal át a megszokott napi rutin.
A korai szülő-gyermek kapcsolat hatásai
A gyermekkor érzelmi állapotára az a jellemző, hogy tényleges szükségleteire, igényeire szülei nyílt vagy rejtett elutasítással reagálnak. A szülők alapvetően csak „nemtelen gyermekként”, nem a nemi meghatározottságban (lányos, fiús) reagálnak személyére, cselekedeteire. (olyan, mintha nemtelen „csak ember” lenne). A pszichoszomatikus nemi jellemzők megjelenését is helyteleníti a szülő (sokszor csak nonverbális szinten). Az ilyen szülői attitűd és nevelési forma mellett mind a kislányok, mind a kisfiúk teljesen elbizonytalanodnak. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a lányok lelkileg sérülékenyebbek, mer megfelelési vágyuk, jutalmazás iránti igényük erősebb, míg direkt agressziójuk gyengébb, mint a fiúké.) Még saját nemi viselkedésjellemzőinek megjelenését is szégyelli. Hibásnak „elfuseráltnak” érezi magát. Így hamar rátanul arra, hogy lemondjon tényleges saját igényeiről, saját agresszióját annullálja, azaz csak jónak, „tökéletesnek” szabad lennie. Az én alakulása tehát csorbát szenved, labilis önértékelés alakul ki, melyet az egyre fokozódó „tökéletes teljesítmény”, az önmaga tényleges szükségleteinek és igényének háttérbe szorításával igyekszik egyensúlyban tartani. Emellett felépül és megerősödik az énideál szinten a az idealizált „jó szülő” tulajdonságok, melyek a későbbiek során, mint önkövetelmények lépnek fel.
A felnőtt kor követelményrendszerének jellemzői
Felnőtt korra tehát kialakul az a sérülékeny és labilis pszichés homeosztázis, melyet a következőképpen jellemezhetünk: „egy elhagyott és éhes csecsemői állapot elleplezése egy hatalmasnak és erősnek látszó homlokzattal”. Bástyaként viselkedik, miközben a biztonságot, a pozitív önmegerősítést, a lelki egyensúlyt környezetétől kívánja megkapni. Pontosabban – szinte állandóan és folyamatosan – olyan elismerést, megértést, gyöngédséget és bátorítást igényel, melyet gyermekkorában nem kapott meg.
Saját személyiségét nem fejlődő folyamatnak látja. Nem teheti ki magát az élményt adó, tapasztalati tanulásnak, mert önkövetelményében – az énideál morállá merevedett parancsa szerint – nem hibázhat (nem lehet rossz), mert akkor súlyos szégyent, bűntudatot, önvádat él át.
Hozzászólás zárolva.