Az utcai futás

Az utcai futás nem holmi 20. századvégi hóbort. A skóciai „Vörösnadrágos versenyt” például 1508-ban kezdeményezte IV. János király, és Észak-Amerikában sem mostanában találták ki, hogy futni márpedig jó, a kanadai Hamiltonban 110 éve rendezik meg a hagyományos 30 kilométeres versenyt. Persze az utcai futás igazi hódítása valóban az utóbbi évtizedekre jellemző.

Manapság a szegényebb országok sem jelentenek kivételt: Etiópiában 16 ezren indultak azon a 10 kilométeres versenyen, amelyet a nagy példakép, Gebrselassie szervezett meg először.

A nagy világvárosok, mint New York, London, Párizs, Róma, Berlin vagy Tokió (szélsőséges körülmények között is tökéletes frizurát biztosító légkörük mellett) azzal is hirdetik magukat, hogy tízezreket vonzó maratoni futóversenyek házigazdái, a résztvevők többsége pedig a sportot, a mozgást összehangolva a turisztikával választja éppen az egyik vagy a másik eseményt.

New Yorkban harmincezren futnak – azért csak ennyien, mert több nevezést nem fogadnak a szervezők, így a jelentkezők közül sorsolással döntenek. Londonban negyvenezer a limit, de ott is jóval többen futnának, a rekordot pedig San Francisco utcái tartják, ahol az 1986-os Bay to breakers versenynek több mint 78 ezer hivatalos indulója volt, és legalább harmincezren futottak rajtszám nélkül együtt a futókkal.

Az utcai futás szép lassan napjaink része lett, jogot nyert magának, és nemcsak a résztvevők lettek többen az évek alatt, hanem a szponzorok, a támogatók is. A nevezési díjakból egyre nagyobb összeget gyűjthetnek a szervezők, ami nemcsak a versenyek megrendezésének a színvonalát emeli, hanem a díjak nagyságát és minőségét is, a növekvő bevételekből pedig egyre többet forgatnak vissza nemcsak a legjobbak díjazására, hanem jótékonysági célokra is. Nagy lépés ez ahhoz képest, hogy alig harminc éve még szent őrülteknek nézték azokat, akik rajthoz álltak. Akkor még elismerő kézfogás sem mindig jutott a verseny végén, csak az öltözői hideg zuhany, amennyiben volt öltöző.