Bob Dylan: Krónikák

Bob Dylan a dalaira kezdettől fogva jellemző, páratlan történetmesélési és kifejező képessége révén rajzol éles képet az életről, az emberekről és helyekről, akik és amelyek szerepet játszottak személyiségének és művészetének kiformálásában. Az ő szemével, az ő mindenre nyitott elméjén átszűrve ismerjük meg, milyen volt Greenwich Village 1961 körül, amikor először Manhattanbe érkezett.

Ez a New York a lehetőségek bűvös városa – a hajnalig tartó, cigarettafüstös bulik, a világirodalomra való rácsodálkozás, a múló szerelmek és életre szóló barátságok születésének színhelye. A szomorkás emlékezéseket borotvaéles, mélyreható, kíméletlen megfigyelések színezik. A történet egy-egy kanyarral érinti New Orleanst (ez a fejezet a magyar kiadás előkészítése idején, 2005 kora őszén különösen szívbemarkoló), Woodstockot, Minnesotát és az Egyesült Államok néhány kevésbé ismert pontját… A Krónikák első kötete őszintén, személyesen, bensőségesen idézi fel azt a rendkívüli korszakot.

„Joan Baez írt rólam egy dalt, amely rengetegszer ment a rádióban; arra ösztökélt benne, hogy álljak ki, nézzek szembe a feladattal, vezessem a tömegeket – legyek hadvezér, a keresztes hadak főparancsnoka. A dal úgy zúdult rám a rádióból, mint egy közérdekű közlemény. A sajtó sem adta fel. Néhanap kénytelen voltam kimozdulni, és adni egy-egy interjút, hogy rám ne törjék az ajtót. A kérdéseik általában így kezdődtek: – Beszélhetünk majd napi eseményekről is? – Hát persze, például miről? – A riporterek bombáztak a kérdéseikkel, én meg újra meg újra elmondtam nekik, hogy nem vagyok senkinek és semminek a szószólója, csak zenész vagyok. Erre úgy néztek a szemembe, mintha a whisky vagy a több marék amfetamin nyomait keresnék. Fogalmam sem volt, mi jár a fejükben. Később utcára került egy cikk ezzel a címmel: „A szóvivő tagadja, hogy szóvivő”. Úgy éreztem magam, mint egy kutyák elé vetett húsdarab. A New York Times torz értelmezéseket közölt a dalaimból. Az Esquire magazin egy négyarcú szörnyet hozott a címlapon: az enyém mellett Malcolm X, Kennedy és Castro arcát viselte. Mi a fenét akarhatott ez jelenteni? Mintha a világ peremére sodródtam volna. Ha volt is valakinek józan tanácsa, útmutatása arra nézve, hogy mitévő lehetnék, az nem jutott el hozzám. A feleségemnek, amikor hozzám jött, sejtelme sem volt arról, mi vár rá. Igazából nekem sem, most pedig itt voltunk egy olyan helyzetben, melyben nem lehet jót lépni.”