Egy virológus harca a COVID-19 ellen

Kiderült, hogy jelentős oxigénhiányom van. A röntgen alapján megállapították, hogy súlyos tüdőgyulladásom van, amely jellemző a COVID-19-re. Folyamatosan kimerültnek éreztem magam, miközben általában kifejezetten energikus vagyok. Nem csupán fáradtság volt ez, hanem teljes kimerültség; soha nem felejtem el ezt az érzést. Kórházba kellett vinni, bár időközben negatívnak bizonyultam a vírus szempontjából. Ez a COVID-19-re kifejezetten jellemző: a vírus ugyan eltűnik, de következményei még hetekig megmaradnak.

Attól tartottam, hogy azonnal egy lélegeztetőgépre tesznek. Szerencsére először csak oxigénmaszkot adtak nekem, és ez elégséges is volt. Az intenzívre kerültem. Fáradt vagy, ilyenkor átadod magad a sorsnak, és persze az ellátó személyzetnek.  Egyfajta rutin alakítja az életed: infúziótól, infúzióig. Általában nagyon proaktív vagyok az életben, de most 100 százalékosan türelmes voltam.

Egy hajléktalannal, egy kolumbiai takarítóval és egy bangladesivel osztoztam a szobán – egyébként mindhárman cukorbetegséggel küszködtek, amely tény összhangban van a betegség ismert képével. A napok és éjszakák magányosak voltak, mert senkinek sem volt energiája a beszélgetéshez. Hetekig csak suttogni tudtam. Állandóan az a kérdés foglalkoztatott, vajon hogy leszek, ha már kijöttem a betegségből?

Miután több mint 40 évet harcoltam a vírusokkal szemben, szakértő lettem a fertőzések terén. Örülök, hogy koronám volt és nem Ebolám, bár elolvastam egy tudományos tanulmányt, amelyből arra következtettem, hogy 30 százaléknyi esélyed van meghalni, ha egy brit kórházba kerülsz COVID-19-el. Ez körülbelül ugyanakkor halálozási arány, mint az Ebola esetében 2014-ben Nyugat-Afrikában.

Egy hétig lebegtem élet és halál között.

Hazaengedtek. Tömegközlekedéssel utaztam. Látni akartam a várost, üres utcáival, zárt kocsmáival és a szokatlanul friss levegőjével. Senki sem volt kint.

A mozgáshiány miatt az izmaim gyengék voltak, alig tudtam járni. Egy ideig nagyon rosszul is aludtam. Állandóan attól féltem, hogy kiújul a betegség.  Újra be voltam zárva, de ilyenkor perspektívába kell helyezni a dolgokat, az segít. Most még jobban csodálom Nelson Mandelát. Ő 27 évig volt egy börtön foglya, és megőrizte mentális egészségét.