„Én nem hagyom, hogy a gyermekemet hulladékként elégessék!”
Mindössze 10 hetes volt a magzat, mikor az édesanyának spontán vetélése volt. Az anya teljesen összeomlott, az édesapára hárult a feladat, hogy megkérdezze, mi lesz a halott magzat sorsa.
Az orvosok és a hozzátartozók egy része nem javasolta a temetést, mert féltették a szülőket, hogy nem lesznek képesek a jövőbe nézni és elvesznek a gyászban. Pedig ők – mint azt az édesapa írta vallomásában – csak nem akartak felejteni. Hiszen minden ember egyedi, nem fogan belőle két egyforma a világon.
Hogy a magzat emberi lénynek számítson jogilag, s hogy hány hetes kortól érez – kereszttűzben álló kérdések. Elgondolkodtató tények azért vannak: 11 hetesen már markolni, fogni tud és arca olyan, mint a csecsemőké, ajkai nyílnak-csukódnak. Az pedig végképp bizonyos, hogy már a fogantatáskor, amint a szülők kromoszómái összekapcsolódtak, eldől, hogy még egy olyan, mint ez a fejlődő kis ember, nem jöhet többé a világra.
D.D.L.
Hozzászólás zárolva.