Fidel Castro miatt csak lélekben jár vissza Kubába

Tizenhat évig? Mi fékezte a megvalósításban?

Az anyagi háttér megteremtése. Pénzt kellett szerezni rá, méghozzá nagyon sok pénzt, mert a külső jeleneteket – Kuba helyett – a Dominikai Köztársaságban kellett leforgatnunk. Egyetlenegy nagy stúdiótól nem várhattam és nem is kaptam segítséget, külföldi forgalmazókkal kellett kemény szerződéseket kötnöm, így tudtam csak belefogni a filmbe. Ez a tizenhat év azonban arról is szólt, hogy mindenkiben tartsam a lelket, aki mellettem állt a munkában.S önben ki táplálta a tüzet?

Számomra ez a film az évek során első számú feladattá vált. A sors bízta rám. Akárkivel dolgoztam is, ott legbelül mindig Az elveszett városra készültem. Minden napom, minden éjszakám erről szólt. Hogy létrehozhassam azt, amiről úgy éreztem: létre kell hoznom. Amikor 1990-ben Guillermo Cabrera Infante átadta a forgatókönyv első változatát, hogy olvassam el, kínomban már az első oldalaknál felnevettem. A történet központi alakja, akit én játszom a filmben, Infante szemében nagyszerű zongorista. Engem mindig is vonzott ez a hangszer, de valahogy sosem tanultam meg játszani rajta. Egy új film mindig új kihívásokkal jár, ezt már megtanultam. Most sem ijedtem meg. Végre, itt az alkalom, hogy zongora mellé üljek, biztattam magam. A Keresztapa III. részét kezdtük el forgatni Rómában, amikor bérbe vettem egy zongorát, és a szállodai szobámban elkezdtem a tanulást. Pokoli nehéz volt túljutni az alapokon, de onnantól fogva minden könynyebben ment. Az alatt a tizenhat év alatt pedig, amíg eljutottunk az első forgatási napig, úgy belejöttem a zongorázásba, hogy azóta csaknem mindennap játszom egy kicsit. Vagy a magam, vagy a családom szórakoztatására. #PAGE#

Zeneszerzőként nem most debütált.

Filmzenét 1999-ben írtam először. A Jegyűzérrel kezdtem, s azóta ezt a munkát is nagyon élvezem.

Az elveszett városban nem csak a kamera előtt és a kamera mögött, hanem a háttérben is minden szál az ön kezében futott össze. Ezt is élvezte?