Hova tűnt az ösztönös nőiesség?
Amikor megszületünk a szülész gratulál, és csak annyit mond „lány!” avagy azt, hogy „fiú!”. És ebben az egy szóban benne van, hogy egészséges, teljes életet élhet.
A pszichológia ezt a szakaszt hívja oedipusz komplexusnak, vagy pontosabban oedipális szakasznak. Ez egy természetes folyamat, csak vannak kellemetlen mellékzöngéi is, amikor a gyerek követelőzik, apát akarom vagy anyát akarom, mert az esti kakaót csak éppen az a szülő hozhatja be, akit éppen „kiengesztelni” akar, vagy éppen valami kinyomozhatatlan, érthetetlen ok miatt „megsértődött” valamelyik félre. Kiengesztelni, vagy büntetni akarja avval, hogy szolgálhatja a „kis hercegnőt”.
Természetesen ez az ösztönös női csáberő nemcsak a közvetlen környezetre irányul. Ekkor születik az első úgynevezett gyermekszerelem (ugyanis ekkor a fiúk „kis lovagok”, akik nemcsak copfot huzigálnak, de uzsonnatáskát is cipelnek), a maga bájával, hűségével, örök életre szóló fogadkozásaival és hűtlenségeivel. Szóval megszólal az élet örök drámája: a választás, a szerelem és a választás kétsége, a szakítás és kibékülés. A különbség csupán annyi, hogy a kisfiú arról álmodozik, hogy mit fog dolgozni, hogyan lesz híres-neves ember, hogyan fog sok-sok pénzt keresni, a kislány pedig arról, hogy hogyan fogja őt a férje egy életen át imádni, hány gyermeke lesz (akik olyan szépek és jók, mint ő…stb. stb.)
Milyen szép is lenne, ha minden így maradna. De nem. Van valami, ami megakasztja ezt a gyönyörű és a természet által adott folyamatot. Ez a teljesítmény, a teljesítményorientált világ, melyben élünk.
Most nyilván valamennyien felsóhajtunk, és megnyugszunk. Igen, ez az! Kinek van arra ideje, a nagy rohanásban hogy „udvaroljon” a férjének. Udvaroljon ő, hiszen ő a férfi. „Én is fáradt vagyok, én is dolgozom” -, és nyugtatgatjuk önmagunkat, hogy igazunk van. Csak az életünk alakulása nem nyugtat meg minket. Tele vagyunk kielégületlenséggel, holott rengeteget teljesítünk, mert mi vállaltuk, mi akartuk. Erőnk végső megfeszítésével elkészült minden karácsonyra, minden tökéletesen sikerült, és mégis. Hiányzik valami.
Hiányzik, ami kiskorunkban megadatott, a derű, az öröm, az önfeledtség. Az öröm a másik emberben, legyen az a férjünk. Várjuk a kedvességét, adja is, de valahogy más az íze. Hogyan ne lenne más, hiszen ő is magától adja, amit ad. Lehet, hogy őt gyanúsítgatjuk avval, hogy csak kötelességtudatból vagy bűntudatból, vagy a béke kedvéért adja, amit ad? E mögött a gyanú mögött talán mi magunk lakunk, a saját, csak kötelességtudatból álló életünk?
Hozzászólás zárolva.