Az imposztor egy latin eredetű szó, ami csalót, gazembert jelent. A mai gyerekek az Among Us elnevezésű videójátékban találkozhatnak vele, ahol meg kell találni az imposztort, aki szabotálja a játékot. Ugyanígy szabotálhat minket is az imposztor szindróma. De mit is takar ez a kifejezés? Ha például azt érezzük, nem vagyunk elegek. Félünk, hogy lebukunk, hogy kiderül mások számára is, hogy nem vagyunk elég képzettek, tapasztaltak, kompetensek, műveltek. Ide tartozik az is, ha nem tudunk igazán büszkék lenni arra, amit elértünk, nem tartjuk olyan nagy dolognak a diploma megszerzését, az elvégzett feladatot, a megvalósított projektet, az előléptetést. Természetesnek vesszük, hiszen meg tudtuk csinálni, más is elért már hasonlót. Szintén a jelenség része lehet, ha úgy véljük, a sikereinket nem érdemeltük meg, csak szerencsénk volt, jókor voltunk jó helyen, esetleg jó volt a csapat, sokan segítettek.
Az imposztor szindróma együtt jár a belső bizonytalansággal
Visszatarthat attól, hogy felszólaljunk a megbeszéléseken, megpályázzunk egy magasabb pozíciót, belevágjunk valami újba, vagy szokatlan megoldásokkal kísérletezzünk. Ha mindezt szégyelljük, titkolni próbáljuk, az gyakran túlkompenzáláshoz vezet. Attól való félelmünkben, nehogy lebukjunk, nehogy rájöjjenek mások, hogy alkalmatlanok vagyunk, túlteljesítünk, tökéletességre törekszünk, ez könnyen átcsaphat munkamániába is, és kiégés lehet a vége. Hiszen nagyon fárasztó és nem is hatékony az örökös teljesítménykényszer, elégedetlenség.
Bárki érintett lehet
Az imposztor szindróma nemtől, szakmától, társadalmi státusztól, sikerességtől, élethelyzettől függetlenül bárkit érinthet. Megtapasztalhatjuk fiatalabb korunkban az iskolában, egy versenyen, sportolóként, felnőttként a régóta betöltött állásunkban, vagy amikor új munkakörbe, magasabb pozícióba kerülünk. Átélhetjük a magánéletben, a baráti körünkben, vagy amikor gyerekünk születik; számos terepen kérdőjelezhetjük meg saját magunkat, és tarthatunk a lelepleződéstől. A jelenség érintheti a művészeket, üzleti világban dolgozókat is, akik a szakmájuk csúcsára jutottak, és maradandót alkottak. Világszerte ismert és elismert emberek, sztárok beszéltek már nyíltan az imposztor szindrómájukról, például Meryl Streep, Lady Gaga, Michelle Obama, Sheryl Sandberg, Jodie Foster, Agatha Christie, Tom Hanks, Robert Pattinson, Albert Einstein. Ha ők beismertni, mi magunk miért ne tehetnénk meg ugyanezt?
Amikor rájövünk arra, hogy mi is érintettek vagyunk
Ha rádöbbenünk, hogy mi is az imposztor szindrómától szenvedünk, az első kérdésünk gyakran az, mit tudunk tenni ellene, hogyan tudunk megszabadulni tőle. A zsigeri reakció általában a takargatás. Leplezni próbáljuk a belső bizonytalanságunkat, és bármit megtennénk, nehogy valaki észrevegye. Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy erősnek, okosnak, hozzáértőnek, mindentudónak látsszunk, akinek minden kérdésre van válasza, és minden problémára tudja a megoldást. De ilyesmi csak a mesében létezik, és ha ezt tűzzük ki célul, csalódni fogunk. Könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy azt várjuk, ha majd egyszer csúcsteljesítményt nyújtunk, elmúlik ez a „nem vagyok elég”-érzés. Pedig úgy tűnik, önmagában az Oscar-díj sem oldja meg a problémát. Ki mondta, hogy az imposztor szindróma rossz dolog, és mindenáron meg kell tőle szabadulni? Miért kellene szégyellnünk valami olyat, ami szinte mindenkit érint?
Az imposztor szindróma önmagában se nem jó, se nem rossz
A mi értelmezésünk, hozzáállásunk alapján válik valamilyenné. Fontos, hogyan kezeljük, hiszen fordíthatjuk a saját előnyünkre és hátrányunkra is. Nagy megkönnyebbülést hozhat, ha bevalljuk, ha merünk róla beszélni, akár a munkahelyünkön a kollégáinkkal vagy anyaként a barátnőinkkel. Általában, ha egy valaki megnyílik, utána a többiek is könnyebben felvállalják, hogy hasonlókon mennek keresztül. Így hamar rájövünk, hogy ez egy általános jelenség, semmi abnormális nincs benne, mindenki megtapasztalja az élete során, nem is egyszer. Akkor hat a leginkább negatívan, ha magunkban tartjuk, és nem merünk róla beszélni.
Nem azzal van a gond, ha érezzük az imposztor szindróma jeleit, hanem ha hagyjuk, hogy visszafogjon minket az a hang a fejünkben, ami meg akar győzni, hogy kevesek vagyunk. Ha nem merünk miatta új dolgokba kezdeni, ha rettegünk a hibázástól, és attól, hogy kiderül, mégsem vagyunk annyira jók. Egyébként is, ki dönti el, mikor vagyunk elég jók? A mindennapokban főleg mi magunk. Mi ragasztunk magunkra negatív jelzőket, illetjük magunkat kritikával. Mi fogjuk vissza saját magunkat. Így a megoldás is a mi kezünkben van. Az önmagunkban kételkedés szerencsére nemcsak visszahúzhat, hanem előre is vihet. Arra ösztönözhet, hogy jobbak legyünk, tanuljunk, fejlődjünk, kilépjünk a komfortzónánkból, feszegessük a saját határainkat és korlátainkat.
Más nézőpont
Nézhetjük úgy is, hogy ha sose kérdőjelezzük meg magunkat, ha sose érezzük magunkat kényelmetlenül, kellemetlenül, akkor az annak a jele, hogy nincsenek új kihívások az életünkben. Ha sose kerülünk olyan helyzetbe, hogy valamit nem tudunk, valaki okosabb vagy jobb nálunk, valami újat kell tanulnunk, akkor nagyon rossz helyen vagyunk. Akkor elkerül minket a fejlődés lehetősége. Sosem fogunk mindent tudni, minden kérdést tökéletesen megválaszolni, minden helyzetet optimálisan kezelni, de ez nem baj. Önmagunk tökéletesítése, hibátlanná tétele egy soha el nem érhető, viszont nagyon frusztráló cél. Ha azonban tanulni, fejlődni, többek (de nem tökéletesek) szeretnénk lenni, azzal előrébb jutunk. És ennek a része az is, hogy elfogadjuk, nincsenek mindenre kész válaszaink, hanem képesek vagyunk kérdezni, megkérdőjelezni régi berögződéseinket, gondolkodási és megoldási mintáinkat. Az egészséges mértékű imposztor szindróma tehát a segítségünkre is lehet, többre, jobb teljesítményre sarkallhat minket. Ha megtanuljuk elfogadni, elismerni önmagunkat, és ezzel párhuzamosan látjuk azt is, hogy miben szeretnénk vagy miben érdemes még fejlődni, az együtt erős alapokat adhat, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat. Ha mindig csak azt nézzük, amiben még nem vagyunk elegek, ha saját magunkat nem tudjuk elismerni, teljesen mindegy, hogy mit teszünk le az asztalra, sosem leszünk elégedettek. Ha viszont minden úgy jó, ahogy van, és nincsenek új céljaink, kihívásaink, akkor könnyen megrekedhetünk.
Mi segít?
Sokat segíthet, ha elismerjük magunkat az apró sikerekért, a jó tulajdonságainkért, az erőfeszítéseinkért. Nem csak a nagy dolgokért, amiket az önéletrajzunkba is beleírhatunk. Gondoljuk át, milyen sokat tettünk, amíg eljutottunk oda, ahol most tartunk.
Ne tekintsük természetesnek vagy lényegtelennek, hogy megbízható, pontos munkaerők vagyunk, képesek vagyunk felelősséget vállalni, jó a humorunk, vagy finom tortát tudunk sütni. Önmagunk elismerése nem egyenlő a nagyképűséggel, önteltséggel, ahogy az alázat sem egyenlő az álszerénységgel. Ahelyett, hogy rossznak, leküzdeni való akadálynak bélyegeznénk az imposztor szindrómát, fogadjuk el, éljünk vele békében. Köszönjük meg neki, hogy megmutatja a fejlődési irányt, és hozzuk ki magunkból a legtöbbet. Így lehet belőle ajándék.
Ezt is olvasd el!
